Nyamm.

Az egyetlen kifogásolható dolog rajta számomra a mártás, amit én jobban szeretek, ha tejfölös, ez pedig nem olyan. Viszont mindig kedvesek, nem szarakodnak 2 szál krumplin, sokáig nyitva vannak hétvégén is, és még házhoz is hoznák, ha nem sétálnék érte 150 métert.

Pedig amikor hazajöttem az originál levehető előlapos otthonomba, köd ült a hótakaró fölött, mint számomra ismeretlen jelenség.

Holott karácsony előtt két nappal belém akart fagyni félig a szentlélek, ám huszonötödikén mezítláb, atlétában ültem ki az ajtó elé dohányozni (erre egyébként is hajlamos vagyok, de most nem is fáztam), és a verőfényes napsütésben hunyorgó macska farkát húzogattam. Sebaj, a karácsony hátralévő részében szakadt az eső. Itt emelném ki a nyilvánvalót, hogy ugyebár a karácsony, az december közepén túl található.

Szóval azt mondanám, hogy nem lesz itt semmiféle klímaváltozás, meg globális felmelegedés, ugyan már. Nem lesz, mert van, mert két-három éve nem volt rajtam a télikabátom, mert eltűnt a tavasz és az ősz, hisz’ egybefolyik a tél és a nyár. Rettentő durván megszívtuk, csak olyan ez kicsit, mint az úgynevezett gazdasági világválság: itt liheg a tarkónkba, de még nem érezzük a szájszagot.

Mármost konkrétan engem baromira nem érdekel, hogy a fikció szintjén sem tervezett gyermekeimnek lesz-e fehér karácsonya, sokkal inkább foglalkoztat, hogy mire tervbe kerülnének, esetleg egy sivatagban fogok élni – anélkül, hogy elköltöztem volna.

Időközben a háromcsíkos cipőm kezdett lerühedni, ezért elkezdtem valami új után nézelődni, nyilván interneten. Nem volt sok reményem abban, hogy sikerül valami egyszínű, egyszerű darabra bukkanni. Manapság normális nadrágot venni is művészet. Szóval elkezdtem keresgélni, és nem is örültem semminek. Mert egy rakás csiricsáré szutyokkal van tele a hazai piac jobbára. Drágán, nagyon. Poénból felkukkantottam ebay-re, bár gyanítottam, hogy a postaköltség gyilkos lesz. És nem is. Amerikából egy vacsiúj, igényes, jó minőségű cipő nem egészen 14 ezer pénz, és 8 nap alatt ért ide.

Gyorsan ideért az áru, jó, az ár pláne, elégedett vagyok teljesen. Ez itten egy Etnies Callicut, amely modell eléggé nem új, igazi jól bevált forma. A cipő nyelvét gumírozott szövetpántok rögzítik lazán a talprészhez belülről, így cipőfűző nélkül sem esik le az ember lábáról. A talpa egyébként valami meglehetősen (400 NBS, bármit is jelentsen ez) kopásálló gumiszerűség. Belül az ember talpa egy betétszerűségbe passzol bele, ami egy STI hab, ami fingom nincs, miért került oda a rezgéscsillapításon kívül, de baromi kényelmes. Matrica pacifütyi, extra fűző van. Nem fogok itthon vásárolni, ha nem muszáj.

Valamikor réges-régen használtam én ilyet, csakhogy azóta elkapott a kényelem, így aztán biztosítottam teret a művészetnek: orcám szőrén túl a pengének ajánlottam hajamat is. A tanulságok:

• nem jó vele saját fejet borotválni
• viszont arcon használva rohadt precíz cucc
• csak éppen ideges kezű, vagy éppen pattanásos embernek nem való
• minthogy ez nem kerüli ki az egyenetlenségeket, hanem elpusztítja őket

A simaság pedig majdnem olyan elképedést váltott ki belőlem, mint az arcszesz.

A mi részlegünket górcső alá véve nem mondanám rossznak ezt a kis kollektívát: vannak határozottan érdekes karakterek, de általánosságban véve az embereket jól beállított toleranciaszint és rugalmas hozzáállás jellemzi. Ez egyébiránt a gyárra en bloc is igaz.

Már-már kibontottam a zöld teámat és a többiek keresésére indultam, amikor felbukkantak mindenféle csomagokkal. A buszra sem vártunk sokat, még szerencse, hogy belefért egy kis lélekmelegítő (igazából ezzel kellett volna továbbtanulnom). A buszozás amúgy egy nemes sport, ám nekünk meglehetősen baráti jármű jutott, klímával (általában kikapcsolva), rádióval (általában bekapcsolva), szűk ülőhelyekkel (kapcsolhatatlan). Ami a rádióadókat illeti, nos, irritálnak.

Nem túlzottan ingerdús utat követően jól körbeautóztuk a szállást, végezetül pedig sikerült elfoglalni a kijelölt szobákat. Toltunk egy svédasztalos ebédet, igen jó kaja volt – nem is tudtam kihagyni a lehetőséget (mindig tudtam, hogy a svédasztalos megoldások nekem vannak kitalálva). Bocit és pipit leöblítettük a csapolt Krusovice sörrel, a világ szép volt, ellenben kisvártatva elindultunk a kalandtúrára, amit szerveztek nekünk. Első körben néhányan drótköteleken és egyéb ingatag alkalmatosságokon szerencsétlenkedtek kábé öt méterrel a föld fölött; gondolom, a fogalmazásból kiderült, hogy én nem. Ezután íjászkodtunk kissé, mák volt, hogy exemnek köszönhetően nem volt ismeretlen a téma, úgyhogy egész jól ment.

Következett a lézerharc. A helyszínre terepjárókkal érkeztünk, platón ülve nagy fílingje volt, hogy nyomták a gázt a sofőrök, mint süket a csengőt. A helszínen lévő két csapat felszerelkezett fejpántos szenzorokkal, amik a találatot érzékelték, és persze a fegyverekkel, amik kissé Steyr AUG külleműek voltak. A célzást red dot irányzék segítette, a terepen pedig a bokrok között egy lerobbant épület is volt. Nemigen lehet sokat írni erről azon kívül, hogy piszok jó móka volt; igazából az utolsó körben kezdett előjönni a csapatmunka, mindenféle különösebb egyeztetés nélkül. Lefáradtunk, mint a lovak. És éhesek is voltunk, tehát elindultunk 18 méter mélybe, a borpincébe, ahol borkóstolással egybekötött lakomára lehetett számítani.

Éppen ezért nem esett jól, hogy egy batmanköpenyes borlovag jártatta a száját kaja előtt, vagyis részben helyett. Stílusa a pökhendiség és arrogancia különös hibridje volt egy enyhe okostojássággal megbolondítva. Igazság szerint illetlenül nekiestünk a vacsorának, ami… kritikán aluli volt. A csülök félig nyers volt, az oldalas pedig szétvághatatlan, amúgy is elhűlt minden, kivéve a párolt káposztát, köszönhetően batman bácsinak. A kóstolóba hozott borok közül az első kettő szénsavas volt, ihatatlanok. A harmadik sem volt olyan jó, hogy tovább akarjunk maradni, úgyhogy söröztünk egy kicsit a felszíni étteremben, majd elindultunk az egri éjszakába bele. Némi macera árán találtunk egy megfelelő kocsmát, ahol kissé elaléltunk, és sokat beszélgettünk sokféle dologról, majd hazafelé a dögkúton (elnevezés báj bakter) nem adtak májas hurkát, sem toros káposztát, és kovászos uborka sem volt. Így aztán türelmesen megvártam, míg társaim a 70-es és 80-as évek úttörőnótáit zengik a játszótéren, és kihintázzák magukat, aztán beomlottunk az ágyba.

Másnapot röviden el lehet intézni: reggeli után elindultunk a Szalajka-völgybe, ahol egyesek quadoztak, míg mások (magára mutogat) nyelték a port, hallgatták ezeknek a szaroknak a brummogását, és különféle logikai játékokkal múlatták az időt. A továbbiakban szintén egyesek egy patak elkerített részében üldöztek néhány pisztrángot. Ebédre is ez a halfajta volt. Oszt’ hazajöttünk.

Azt mondanám, jó kis kiruccanás volt, viszont funkcióját csak részben töltötte be. Vagyis egészen, csak nem úgy. A magam részéről asszem, közelebb kerültem vadidegen emberekhez, ami mindenképpen pozitív dolog, viszont más kapcsolatok is hasonlóképpen erősödtek. Ez alatt azt kell érteni, hogy kisebb ellenérzésekből csendes utálat alakult ki, és nem, most egyáltalán nem magamra gondolok, viszont kiderült, hogy senki sem vak, ha mások kevésbé vicces tulajdonságai kerülnek előtérbe. Ennek ellenére semmilyen észosztás, gyűlölködés, konfliktus nem történt, nevetés és tartalmas beszélgetés annál több. Legközelebb is megyünk

Mozdony és lovasa

Ma megint filmnézés volt, ezúttal a Buster Keaton neve által fémjelzett remekművet élvezhettük. Ez tulajdonképpen némafilm, tehát nem egy mai darab. A történet hőse egy mozdonyvezető, aki a polgárháborús Amerikában élvezi az életet; mivel pedig szerencsés ember, két nagy szerelme is van: egy valamiféle nőszemély, és a címszereplő gőzmozdony. A nő családjának hímjei a déliek oldalán jelentkezik a seregbe, de a masinisztát nem veszik fel, hiszen szakmájában maradva lényegesen többet ér. Sajnos ezt a tényt elfelejtik vele közölni, így meglehetősen elszomorodik, kiváltképpen akkor, mikor szívének hölgye közli: legközelebb akkor áll szóba vele, amikor egyenruhában lesz. A jó mozdonyvezető azonban mégis belekeveredik a polgárháborúba, ugyanis a galád északiak ellopják a Generálist. Üldözni kezdi őket, később őt üldözik az északiak, ám végül az övéihez jut, ahol figyelmezteti a déli sereget a gaz ellen közeledtére. A csata forgatagában egy selejtes kardnak köszönhetően véletlenül kiiktat egy orvlövészt, majd egy ágyú közelében történt malőr után sikeresen elpusztítja a folyó gátját. Természetes hát, hogy ő lesz a nap hőse. Hadnagyi rangot kap a seregben, és boldogan csöcsörészheti a stabil felépítésű leányzót.

Üldözés közben

Egyébként zseniális a film. Buster Keaton úgy közlekedik a mozgásban lévő gőzmozdonyon, hogy az valami hihetetlen. Aztán három mozdonyos üldözés… ilyet nem láttam még. A költségvetés botrányosan nagy lehetett, hiszen rengeteg statiszta szaladgált fel s alá; nem mellékesen a folyóba ejtettek egy gőzöst. Mégis úgy gondolom, hogy Buster arckifejezései miatt éri meg a leginkább rászánni az időt. Ez az ember egyszer sem mosolyodott el.

Könnyed, szórakoztató, és a mostani filmek meglehetősen egy kaptafára készülő képi világa után kifejezetten üdítő. Megéri a rászánt időt; ha meglátod a tecsóban pár száz forintért, ne hagyd ott.

A kajálás a Celentano Pizzéria mizériában történt, ami talán nem a legolcsóbb hely Nyíregyházán, de nekik van a legjobb pizzájuk, valamint a bolognai spagettijük is határozottan baromi finom. Meg nem kevés. Egyetek ott bátorsággal, ha arra jártok.

Miközben toltuk a tápot arcba, felbukkant három ööö… jobb kifejezés hiányában fiatalember. Afféle emósok, vagy mik. Eléggé érdekesek voltak, pedig sok fura jószágot láttam LD50-en. Az jutott eszembe, hogy mennyi panasz érkezik emósok elleni atrocitásokról, és hogy ez milyen rohadék dolog, mert ők csak így néznek ki. Viszont ezzel a kinézettel gyakorlatilag provokálják a balhét, nem beszélve a vonatkozó viselkedésről. Hiába na, ha valaki buzinak öltözve 40 kilósan lazább, mint a döglött gumipók, ne csodálkozzon semmin.

Aztán jól hazamentünk, de teljesen mókás, hogy induláskor majd’ felfordultunk a melegtől, mikorra haciendánkra érkeztünk (vagyis én), addigra szakadt az eső. Fölöttébb kellemetlen.

56 százalék, az az eredmény magáért beszél, soha nem volt ilyen – mondta Orbán, többször megnyomva az “56 százalék” szavakat. Negyven százalékot vertünk a másodikra – tette hozzá. Szerinte az eredmény azt jelzi, hogy a magyarok összefogtak a változás érdekében, “egyszerre szólaltak meg, és mondták azt, hogy elég”. [origo]

És:

A végleges adatok szerint a választók 36,28 százaléka szavazott a vasárnapi európai parlamenti választáson. [origo]

Ezt azért nem nevezném egyöntetű megnyilvánulásnak. A szavazóképes lakosság harmadának a fele talán még nem az ország, node kisiskolás koromból rémlik, hogy bizonyos egyedek már akkor is eléggé gyengék voltak matekból. Semmi gond. Tekintsünk is el a maradék kétharmadtól, aki a “választás” szótól csakúgy kap gyomorideget, mint a “politikustól”. Az egyharmad 44%-a pedig, aki kínjában inkább az MSZP-re vagy a Jobbikra szavazott, csak Viktor cigányca sleppje hatalomhoz ne jusson – no, szerintem az árul el valamit.

* (affene, hát nem megteszik?!)

PS: nem, nem tudom kihagyni a magyar belviszály legtökösebb bikáját:

A Jobbiktól senkinek nem kell félnie, akinek pedig félnivalója van, jobb is, ha fél – mondta Vona Gábor, a Jobbik elnöke. [origo]

Hinnye, a tanyasi Batman. Befenyítette a hogyhíjjákot, ni. Egy igazi kevély bötyár, ahun e, bijony. Már megmondom őszintén, magam is majdhogynem idecsináltam, és persze ó máj gád, feltétlenül. De hogy a bánatba’ tudja ezt előadni rendszeresen anélkül, hogy el ne röhögné?

Szomszéd persze nem ugrott ki a nadrágjából örömében, ami teljesen érthető, ha az ember ablakától és erkélyétől másfél méterre egy vödör köztudottan csípésre hajlamos jószág zümmög. Így aztán felhívta a tűzoltókat, akik meglepően gyorsan, mintegy 30-40 perc alatt a tetthelyre érkeztek. Közben a méhek szép nyugodtan egy kupacba gyűltek. A lánglovagok vakaróztak egy kicsit, aztán egy meg nem énekelt zseni közülük kitalálta, hogy be kell gyújtani, és akkor majd jól elhúzzák a csíkot a kéményről a füst miatt.

Talán szükségtelen mondani, hogy a méhek magasról szarták le a füstöt, ugyanis nem a kéményben benne voltak. Ekkor aztán valamelyik okos lelocsolta csóró méheket, amitől néhányan meghaltak, de leginkább több részre szakadt a boly, vagy mi. Ekkor, mivel semmi hasznosat nem csináltak, nagy elégedetten elporzott az összes tűzharcos. Mi meg kerülgettük a némileg morózus rovarokat. Ha a tüzet is így oltják, mindenki jobban jár, ha lepisálja a tetőt vész esetén.

Mostanra elültek, de Edraven segedelmével sikerült elérni egy szakértőt, aki bizonyára jobban bánik az útra kelt családdal.

Az előtte megtekintett, felnőtt nézőknek szánt borzalomról pedig nem tudok szalonképesen nyilatkozni, csak annyit mondanék, hogy az őserdőben éldegélő túlintelligens majmok poénját a Kongóban már kilőtték. Ez is vicces, a nagydarab majom két fokozaton képes üzemelni: gyilkolás és körmönfont sunnyogás. Anyám, borogass…