Tegnap dél körül a gép előtt öltem, amikor a húgom némi rohangálást követően kinyilatkoztatta, hogy anyám pasija balesetet szenvedett, és hogy ő akkor most megy anyuért, és start a helyszínhez közeli kórházba. Mikor meghallottam, melyik műintézményről van szó, aggódni kezdtem. Kisvártatva kiderült, hogy nincs komoly baj, csak egy kartörés; lényegesen később kiderült az is, hogy a kocsi rommá tört. Úgyhogy mindenki aggódott és kétszer beszart maga alá, én meg elterrorizáltam a vezetés témáját anyu elől, szerintem elég ideges volt alapjáraton is.
Közben kiderült, hogy anyu pasija a következőt nyilatkozta telefonban: “lehet, hogy én voltam a hibás”. Anya ebből tudta, hogy feltételes módról szó nincs, mellesleg nem tudom, hol merül fel kétség olyan esetben, amikor valaki a büdös semmiből felbukkan ezerrel, és belemegy másik két autóba. No mindegy, eddig is tudtuk, hogy az illető úr finoman szólva is közveszélyesen közlekedik – ilyen gondolatok és rekkenő hőség közepette emésztettük a kilométereket serényen.
Az út nagy vonalakban eseménytelenül telt néhány idiótától eltekintve, ám az effélék a 41-es számú főút otthonos tartozékai. Meglehetősen megtaláltuk a kórházat, ahonnan éppen a megsérült kreszleszarátor kacsázott elő. Nyilván az első dolga volt beleugatni, hogy hol álltam meg. Ehhez még jó arcot vágtam, elindultunk a tetthelyre, ahol nem lehetett eltéveszteni a szépen rommá tört autót. Kipattantam az autóból, mert már valami nyomorult ott kolbászolt, gondolom lopni akart, csak ott maradt egy rendőr éppen az ilyesmi elkerülésére. Csakhogy akkor én ezt még nem láttam. Mire odaértem, a tag már be is ült a saját járművébe, mi meg már nem is foglalkoztunk vele, valahogy lekötött a látvány. Telefonnal meg is örökítettem a pórul járt autót.
Anyáék összevakarták, ami érték volt, meg okmányokat, mivel Miszter Sebességet elsuttyantották a mentőbe, minden más ott maradt. Közben váltottunk pár szót a rendőr sráccal, aki egyáltalán nem hőbörgött, sőt elég jó arc volt. Mikor jött a vontató, feldobta, hogy segítenek forgalmat irányítani, de ezt kiválóan megoldották a roncsráncigáló kukásruhás jóemberek, akiknek, mint tudjuk, kurvára minden jogosultsága megvan ehhez a művelethez. Mikor felszabadult az út, visszaindultunk a kórházba, majd a rendőrkapitányságra, aztán uccu a nyíregyházi kórházba, ugyanis a helyszínhez legközelebbiben rögtön műteni akartak.
Út közben azért már kezdett az okoskodás frusztrálni, pont az kellett a szemembe tűző nap mellé. Olyan hatvan kilométer múlva már megemlítettem, hogy mégiscsak kuss legyen, én életemben nem törtem még, szóval nem kell olyanoknak bepofázni, akik aznap basztak ripityára három autót egy kör alatt. Anya remekül villámhárított, megérkeztünk a balesetire, ahol állították, hogy bizony nem kell itt semmit operálni. Utána meg hazaértünk, nyilván nem lehetett eközben sem csendben maradni a vérprofi versenyzőnek.
Az én véleményem erről a következő: olyan ember, akit többé-kevésbé rendszeresen büntetnek meg gyorshajtásért, büszkén röfögi, hogy rá nem vonatkozik a KRESZ túlnyomó része, mer’ ő A Sofőr, akinek fenntartott elve, hogy ő megy, mindenki más takarodjon, na az nem való közlekedésbe. És ez nem az első nagy kocc volt ám, egyik esetben a húgom is mellette ült – és lehet károgni, hogy kihajtottak elé, de bassza meg, elém is ki szoktak (tegnap is megtették nem egyszer), csak én nem száz fölött nyomom neki, és meg tudok állni.
És nem fogják elvenni a jogosítványát, és nem fog tanulni belőle. Csak remélni tudom, hogy egyik családtagomat sem fogja meggyilkolni. Ja igen, mert nem számít, hogy mások is ülnek a kocsiban; most két srác volt mellette, az egyiknek ronggyá tört mindkét karja, a másik a gerincét fájlalta. Jó, mi?
Legutóbbi hozzászólások