Az embertől független hatalom képzetével a kutatás különböző természeti népek gondolatvilágában találkozott. A melanéziai szigetvilág lakóinak nyelvén ezt a fogalmat a mana szó fejezi ki, és ehhez hasonló (de nem teljesen azonos) fogalom az észak-amerikai indián orenda. [...] Mit jelent a mana fogalma? Foglalata minden, az ember számára rejtélyes jelenségnek, képességnek, hatásnak vagy erőnek, mindennek, ami szokatlan vagy rendkívüli mértékben sikeres. Ha egy embernek bármilyen téren különös sikere van: nyilván azért, mert rajta mana lakozik; ha egy puska elsül -mondta egy megkérdezett maori bennszülött – ez annak a jele, hogy manája volt; ha nem sült volna el, nyilván azért, mert mert híján volt a sikertényezőnek, a manának. [...] Az első megfigyelő, R. Cordington szerint leginkább a törzsfőknek, varázslóknak, tekintélyes embereknek tulajdonították azt, hogy a mana nyújtotta rendkívüli képességekkel rendelkeznek. De tárgyak is lehetnek a mana hordozói, ha valamilyen oknál fogva a szokottól eltérnek, akár alakjuk vagy valamilyen hozzájuk fűződő rendkívüli élmény, különös siker következtében.

Hiába na, minden nappal okosabb lesz az ember.

Jorus C’baoth Jedi-mester szorgalmazására expedíciót indít a Köztársaság túl az ismert űr határain. Néhány dinsznó nagy csatahajót kötnek össze, ez a Kirajzás. Fedélzetén ötvenezren várják, hogy történjen valami jó velük – természetesen csalatkozniuk kell. C’baoth eléggé a sötét oldal peremén egyensúlyozik, mellékesen Jedi-hegemóniát létesít, és minden egyéb tekintetben is egy kiállhatatlan seggfej. Eközben Thrawn (aki még csak népének egy kisebb járőrflottáját kontrollálja) jól a gonosz hogyhíjjákokat letaktikázza, egyébként foglyul ejt egy csempészhajót, így megtanulnak nyelveket kölcsönösen. Pár nap alatt, mert ez így megy. Idővel a Thrawn által szemmel tartott chiss határok környékén készül Darth Sidious csicskája, hogy szétkapják a Kirajzást, de persze minden jóra fordul, kivéve, hogy a Kirajzásnak annyi. Viszont teljesen érthetetlenné válik, hogy Thrawn miért nem uralta az ismert galaxist. No mindegy is.

Pro: Star Wars, lézerek, fénykardok, Thrawn
Kontra: Anakin, C’baoth, fogyatékos Jedi-tanács; a díszlettel nem áll össze a sztori; unalmas

A történet a magyar tanyavilágban, illetve annak vége felé játszódik, valahol Vecsés felé, és egy hihetetlenül példátlan magaviseletű gyerek kalandjait meséli el, hihetetlenül buta egyszerű emberek között. Ezen a ponton vannak kétségeim. Magyarországon az elementáris ostobaság ugyan mondhatni trend, de ennyire azért nem; nem hiszem el, hogy ennyi marha valaha is volt a világon. Alighanem tévedek egyébként. Nade vissza a sztorira: a fentebb említett kölyökből marhapásztor lesz, így kerül a bakterházba, ahol első dolga összeköszörülni a bajuszt a bakter anyósával, akivel a történet további részében aktívan háborúskodnak. A gyerek szemszögéből megközelítve az amúgy elég… hétköznapi dolgokat, valóban van az emberekben némi furcsaság.

Hadd idézzek egy keveset Rideg Sándor írásából:

Azt beszélte a patás, hogy meg akar házasodni, és evégbül el akarja jegyezni ezt a Rozit. Mondtam a bakternak, mikor elment a patás, hogy mi a fenének akarja a patás eljegyezni ezt a Rozit, hiszen olyan randa, hogy jegyzés nélkül is megismerheti, míg szeme lesz. És el nem lopják tőle, akkor se, ha fizetne érte.
A bakter aztán megmagyarázta, hogy mi az a jegyesség. Sose hittem, hogy ennyi esze van egy bakternak.
- Már – mondom – azt hittem, hogy pecsétet ütnek a Rozi homlokára, vagy befestik cinóberveresre a hátát?
- A fenét – mondta a bakterom -, majd Miska bácsi elgyűrűzi karikagyűrűvel.
- No – mondom -, ez az, amire gondolok. A karikát, ugyebár, befűzi Rozi orrába, és kivezeti a vásárra táncolni?
- Megláccik rajtad, hogy nem vótál vőlegény – mondta a bakter -, nem is tucc te semmit. A gyűrű színaranybul van, ilyet húz Miska bácsi a Rozi középső ujjára.
- Most már értem – mondom -, de ha kivezetné Miska bácsi a vásárra, akadna nézője éppen elég.
Aszongya a bakter:
- No, elég helös vászoncseléd a Rozi, igaz, hogy kicsit az orrábul beszél, de máskülönben olyan szép vastag bokája van, mint a vödör.
Nem értettem egyet a bakterral. Már nekem sehogy sem teccik. Meg, hogy ez a Rozi vászon vagy mi a fene? Már a vászon se valami drága dolog, és nincs ezen annyi vászon se, mint a tenyerem. Még a szoknyája se vászon. A hasa olyan, mint a szalmapetrence. Milyen gusztusa van ennek a patásnak?… De csak jegyezgesse a patás, hogy a jó Isten nem álgya meg őket, errül én előre kezeskedek.

A történetet úgy a legmagasabb politikai szinten, mint a kisemberek mindennapjain, vagy hírszerzők trükkjein keresztül lehet végigizgulni, mondjuk nekem ez nem igazán sikerült. De a szemöldököm gyakran felívelt, és ez mostanság messze több, mint amit könyvtől elvártam volna. Nem kétnapos olvasmány, de aki kedveli a komolyabb nekifutással élvezhető, de mégis szórakoztató irodalmat, hasznosan töltheti vele az idejét.

Pro: zseniális sztori, letisztult stílus, érezhető háttérmunka, előtérben áll az egyén
Kontra: jól eltalált, bár nem túl szerencsés átmenet az akció és a kémhistória között

Pro: őszinte, kendőzetlen
Kontra: az illető egy szaralak

Ennyi bőven sok is a tartalomból, ez a könyv nem éri meg az elolvasására szánt időt. Egyetlen pozitívumként a jó fordítást tudnám felhozni, különösen a műveletlen, mondhatni falusias beszédre vonatkozóan. A történet magja ugyan nem rossz, mint ötlet, de nagyon hamar hág forráspontra a téma. A bonyodalom nem egyetlen hatalmas crescendóban csúcsosodik ki, hanem az esztelen gyilkolászást jelentő tetőpont eléggé elhúzódik. Az indulatok hirtelen elszabadulása nem “üt”, mivel vontatott, így unalmas; engem nem magával ragadott, hanem untatott.

Meglepve láttam, hogy van némi lovecraft-i utalás (pl. a nagyon ütős kokain Leng fennsíkjáról származik, vagy a garázs oldalán “Yog-Sothoth az úr” felirat díszeleg), de ez is csak lehervasztott. Stephen King már más műveiben is feltűnt H. P. Lovecraft egy-egy árnya – nyilván nem az innsmouth-i szél vitte a lapokra. Olcsó, hatásvadász fogásnak tartom, nem tisztelgésnek a horrorirodalom atyja előtt. Nem tartom helyénvalónak, minthogy olyan stílusbeli szakadék tátong kettejük munkássága között, ami áthidalhatatlan.

A Hasznos holmik lehetett volna egy irgalmatlanul nyomasztó regény, és lehetett volna egy nagyon nyers horror is. Egyik sem lett igaziból. Nyomasztásra még csak halovány próbálkozás sem történt, a fröcsögős horror pedig… nos, fröcsögős. Az erőszak ábrázolása szemléletes is lehetne, de túl tárgyilagos. A félig-meddig háttérben munkálkodó gonosz nem elég titokzatos, nem elég idegen.

Nem tetszett.

Pro: van mészár, jó jellemábrák
Kontra: tré, és kész

Nálam ugyan Merle az Állati elmékkel alapozott, és a Védett férfiakkal vakolta el magát teljesen, szóval tőle több könyvet nem óhajtok a kezembe venni, de olvassátok el, megéri a belefeccölt időt.

Pro: szaporodnak benne
Kontra: felviszi az agyvizet (ha állva szoktál pisilni)

” …az ünnepnapot ehelyett egy hotelszobában töltötte intellektuális társalgásban Scheisskopf hadnagy feleségével, aki ez alkalommal csupán Dori Duz dögcéduláját viselte, és oktatóan zsémbelt Yossariannal, hogy ne beszéljen ridegen és cinikusan a Hálaadásról, bár ő, Scheisskopf hadnagy felesége, legalább annyira nem hisz Istenben, amennyire Yossarian.
- Bizonyára vagyok olyan jó ateista, mint te – elmélkedett dicsekedve. – De még én is úgy érzem, jó csomó hálával tartozunk, és nem kell szégyenkeznünk, ha ezt kimutatjuk.
- Mondj egyetlen dolgot, amiért hálával tartozom – fogadta el a kihívást Yossarian, különösebb érdeklődés nélkül.
- Hát… – Scheisskopf hadnagy felesége elmélázott és elhallgatott egy pillanatra, hogy a kétely mérlegére vesse a dolgot. – Énértem.
- Ne mondd – mondta Yossarian gúnyosan.
Scheisskopf hadnagy felesége meglepetten felvonta a szemöldökét. – Nem vagy hálás értem? – kérdezte. Duzzogva ráncolta a homlokát, mivel büszkesége találatot kapott. – Azt tudod, ugye, hogy nem azért álltam össze veled, mintha olyan nagy szükségben lennék. – mondta neki hűvös méltósággal. – Az én férjemnek egy egész százada van, és századának minden repülőkadétja nagyon is boldogan összeállna a századparancsnok feleségével, azért a kis plusz kéjért, amit ez jelentene nekik.
Yossarian úgy döntött, hogy jobb lesz, ha más vágányra tér. – Más vágányra tértél – fejtegette diplomatikusan. – Fogadok, hogy minden egyes olyan dologra, amiért szerinted hálásnak kell lenni, én két olyat tudok mondani, ami miatt nyomorultnak érezhetjük magunkat.
- Légy hálás azért, hogy megkaptál engem – ragaszkodott az asszony a magáéhoz.
- Persze, persze, édesem. De azért rohadt jó nyomorultan érzem magam, hogy nem kaptam meg még egyszer Dori Duzt. Vagy az asszonyok és lányok ezreit, akiket majd látni és akarni fogok az én rövid kis életemben, és nem lesz alkalmam szeretkezni velük még csak egyszer sem.
- Légy hálás, amiért egészséges vagy.
- Keseredj el, amiért nem leszel mindig az.
- Örülj, hogy élsz.
- Dühöngj, hogy meg kell halnod.
- Rosszabbul is állhatnának a dolgok – kiáltotta Scheisskopf hadnagy felesége.
- Átkozottul jobban is állhatnának – felelte szenvedélyesen Yossarian.
- Mindig csak egy dolgot mondasz – tiltakozott Scheisskopf hadnagy felesége. – Azt mondtad, hogy kettőt mondasz.
- És ne is mondd, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek – folytatta Yossarian, letiporva minden ellenvetést. – Semmi kifürkészhetetlen titok nincs abban. Egyáltalán nincs is neki útja. Játszadozik. Vagy inkább tisztára megfeledkezett rólunk. Hát ez az a híres Isten, akiről ti fecsegtek: málészájú vidéki balfácán, esztelen, beképzelt, bárdolatlan bükkfagatyás. Te jó Isten, hát hogyan tisztelhet az ember olyan Felsőbbrendű Lényt, aki szükségesnek látott beilleszteni a teremtés isteni rendszerébe olyan tüneményeket is, mint a takony meg a fogszuvasodás. Mi az isten futhatott végig elvetemült, gonosz, szarban turkáló képzeletén, amikor megfosztotta az öreg embereket attól a képességtől, amivel a bélmozgásnak parancsolni lehet. Mi az istennek teremtette egyáltalán a fájdalmat?
- A fájdalmat? – Scheisskopf hadnagy felesége diadalmasan vetette magát a szóra. – A fájdalom hasznos tünemény. A fájdalom figyelmeztet bennünket arra, hogy testünk veszélyben forog.
- És azt a veszélyt ki teremtette? – kérdezte Yossarian. Maró gúnnyal felnevetett. – Az ám, de milyen kegyes volt hozzánk az öregúr, amikor megajándékozott bennünket a fájdalommal! Miért nem alkalmazott helyette ajtócsengőt, ha már figyelmeztetni akart bennünket, vagy miért nem alkalmazta valamelyik égi kórusát? Vagy kékvörös neonlámparendszert mindenki homlokának kellős közepébe? Akármelyik villanyszerelő, aki megérdemli a kenyerét, meg tudja ezt csinálni. Miért nem tudta megcsinálni Ő?
- Csuda hülyén nézne ki az ember vörös neoncsövekkel a homloka kellős közepén.
- Mert csuda szépen néz ki most, amikor kínjában fetreng, vagy elhülyül a morfiumtól, mi? Micsoda szörnyeteg, halhatatlan csaló. Ha megfontolod azt a lehetőséget és hatalmat, ami a kezében volt, hogy tisztességes munkát végezzen, és aztán megnézed ezt a kis buta, csúnya kis trágyadombot, amit ehelyett csinált, égnek áll a hajad – milyen példátlan kontár Őkelme. Nyilván soha nem élt borítékból. Bizony, nincs olyan magára valamit is adó üzletember, aki egy ilyen bükkfagatyást, mint Ő, akár csak raktári segédmunkásnak is alkalmazna.
Scheisskopf hadnagy felesége hamuszínre vált elképedésében, és rémülten kancsalított. – Okosabban tennéd, ha nem beszélnél ilyen hangon Róla, édesem – figyelmeztette vészjóslóan mély és ellenséges hangon. – Meg fog büntetni!
- Hát nem büntet máris eléggé? – hördült fel Yossarian gyűlölködve. – Tudod, nem engedhetjük, hogy megússza. Nem, nem. Mi bizony nem engedhetjük, hogy megússza szárazon, amiért ennyi kínt zúdított a nyakunkba. Eljön még az a nap, amikor majd fizetnie kell. Azt is tudom, melyik nap lesz az. A Végítélet Napja. Igen, az lesz az a nap, amikor majd elég közel kerülök hozzá, hogy odanyúljak, és elkapjam azt a koszos bükkfagatyáját és…
- Elég! Elég! – sikoltott fel hirtelen Scheisskopf hadnagy felesége, és minden látható eredmény nélkül elkezdte ütni mindkét kezével Yossarian fejét. – Elég!
Yossarian a karja mögött keresett oltalmat, amíg Scheisskopf hadnagy felesége néhány másodpercig asszonyi dühvel csapkodta, aztán Yossarian határozottan megfogta a csuklóját, és gyengéden visszanyomta hanyatt az ágyba. – Mi az isten hozott ki ennyire a sodrodból? – kérdezte zavartan, bűnbánó derűvel. – Azt hittem, nem hiszel Istenben.
- Nem is hiszek – hüppögte, és vad könnyekben tört ki. – De az az Isten, akiben én nem hiszek, az az isten jóságos, az az isten igazságos, az az isten kegyelmes. Az az isten nem az az aljas és buta isten, akinek te itt beállítod Őt.
Yossarian nevetett, és elengedte a karját. – Egymás között élvezzünk kissé nagyobb vallásszabadságot – ajánlotta engedékenyen. – Te abban az istenben nem hiszel, akiben akarsz, és én is abban az istenben nem hiszek, akiben én akarok. Áll az alku? ”

Részlet Joseph Heller : A 22-es csapdája című művéből.