Szerepjátékokban, számítógépes játékokban találkozik az ember a “mana” kifejezéssel, ami mindig a varázserő valamiféle korlátja, mértéke, netán forrása. Sokáig azt gondoltam, hogy az a bizonyos mennyei manna az alapja a dolognak, de nem. A Minerva zsebkönyvek sorozatban jelent meg még 1968-ban Hahn István könyve, az Istenek és népek. Ebben van leírva a megvilágosodás:
Az embertől független hatalom képzetével a kutatás különböző természeti népek gondolatvilágában találkozott. A melanéziai szigetvilág lakóinak nyelvén ezt a fogalmat a mana szó fejezi ki, és ehhez hasonló (de nem teljesen azonos) fogalom az észak-amerikai indián orenda. [...] Mit jelent a mana fogalma? Foglalata minden, az ember számára rejtélyes jelenségnek, képességnek, hatásnak vagy erőnek, mindennek, ami szokatlan vagy rendkívüli mértékben sikeres. Ha egy embernek bármilyen téren különös sikere van: nyilván azért, mert rajta mana lakozik; ha egy puska elsül -mondta egy megkérdezett maori bennszülött – ez annak a jele, hogy manája volt; ha nem sült volna el, nyilván azért, mert mert híján volt a sikertényezőnek, a manának. [...] Az első megfigyelő, R. Cordington szerint leginkább a törzsfőknek, varázslóknak, tekintélyes embereknek tulajdonították azt, hogy a mana nyújtotta rendkívüli képességekkel rendelkeznek. De tárgyak is lehetnek a mana hordozói, ha valamilyen oknál fogva a szokottól eltérnek, akár alakjuk vagy valamilyen hozzájuk fűződő rendkívüli élmény, különös siker következtében.
Hiába na, minden nappal okosabb lesz az ember.
Ez egy új Star Wars könyv. Timothy Zahn nevéhez fűződik a szépemlékű Thrawn-trilógiaként ismert sorozatka, ami minden rendes SW-rajongónak kötelező olvasmány. Sajnos a szerző azóta megnézte az űropera újonnan készült részeit, és ebből semmi jó nem sült ki. Olvastam nemrég tőle egy másik könyvet, abban Luke ökörködött valamit, de annyira szar könyv volt, hogy a címére sem emlékszem. Namost, a Kirajzás ennek a szarnak az előzményeit taglalja. Helyszín: messze az ismert űrtől, a chiss nép territóriuma. A chiss az a faj, amibe a később birodalmi főadmirális Thrawn tartozik (tudjátok, kék bőr, vörösen izzó szem, taktikai/stratégiai lángelme). Idő: a Köztársaság kora, Palpi haver még csak kancellár, Anakin egy taknyos kölyök.
Jorus C’baoth Jedi-mester szorgalmazására expedíciót indít a Köztársaság túl az ismert űr határain. Néhány dinsznó nagy csatahajót kötnek össze, ez a Kirajzás. Fedélzetén ötvenezren várják, hogy történjen valami jó velük – természetesen csalatkozniuk kell. C’baoth eléggé a sötét oldal peremén egyensúlyozik, mellékesen Jedi-hegemóniát létesít, és minden egyéb tekintetben is egy kiállhatatlan seggfej. Eközben Thrawn (aki még csak népének egy kisebb járőrflottáját kontrollálja) jól a gonosz hogyhíjjákokat letaktikázza, egyébként foglyul ejt egy csempészhajót, így megtanulnak nyelveket kölcsönösen. Pár nap alatt, mert ez így megy. Idővel a Thrawn által szemmel tartott chiss határok környékén készül Darth Sidious csicskája, hogy szétkapják a Kirajzást, de persze minden jóra fordul, kivéve, hogy a Kirajzásnak annyi. Viszont teljesen érthetetlenné válik, hogy Thrawn miért nem uralta az ismert galaxist. No mindegy is.
Pro: Star Wars, lézerek, fénykardok, Thrawn
Kontra: Anakin, C’baoth, fogyatékos Jedi-tanács; a díszlettel nem áll össze a sztori; unalmas
Néhány napja megtaláltam a címben jelölt könyvet, örültem neki, rég olvastam. Nem hinném, hogy akad kis hazánkban ember, aki még nem látta a filmadaptációt, ami ugyan nem lett rossz, de szokásos módon a könyv szintjét nem sikerült elérni. Érdekes, hogy az Indul a bakterházzal kapcsolatban kétféle emberrel találkoztam: akinek nagyon tetszett, és akinek nagyon nem. Köztes álláspontot nemigen hallottam.
A történet a magyar tanyavilágban, illetve annak vége felé játszódik, valahol Vecsés felé, és egy hihetetlenül példátlan magaviseletű gyerek kalandjait meséli el, hihetetlenül buta egyszerű emberek között. Ezen a ponton vannak kétségeim. Magyarországon az elementáris ostobaság ugyan mondhatni trend, de ennyire azért nem; nem hiszem el, hogy ennyi marha valaha is volt a világon. Alighanem tévedek egyébként. Nade vissza a sztorira: a fentebb említett kölyökből marhapásztor lesz, így kerül a bakterházba, ahol első dolga összeköszörülni a bajuszt a bakter anyósával, akivel a történet további részében aktívan háborúskodnak. A gyerek szemszögéből megközelítve az amúgy elég… hétköznapi dolgokat, valóban van az emberekben némi furcsaság. Continue reading ‘Rideg: Indul a bakterház’
Alig pár perce jutottam az Ikon című könyv végére – tartalmas olvasmány, ami egy sajátosan utópisztikus Oroszországba kalauzolja az olvasót. Legalábbis jórészt oda. A főszereplő egy hajdani CIA-ügynök, aki arcátlan aknamunkával töri derékba egy szélsőjobbos politikus elnöki ambícióját. A cselekmény az illető politikus fokozottan titkos uralmi terveinek eltűnésével indul el igazán. Miután bebizonyosodik, hogy a Fekete Manifesztum névvel illetett dokumentum valódi, egy félig-meddig titkos társaság elé kerül. A társaság tagsága a katonai, politikai, gazdasági elit tagjaiból áll össze, akik összekaparják, amijük van, és azt egy volt brit hírszerzőfőnök rendelkezésére bocsájtják. Azonban a besúgóktól, korrupt hivatalnokoktól, maffiatagoktól hemzsegő Oroszország még így sem könnyű falat…
A történetet úgy a legmagasabb politikai szinten, mint a kisemberek mindennapjain, vagy hírszerzők trükkjein keresztül lehet végigizgulni, mondjuk nekem ez nem igazán sikerült. De a szemöldököm gyakran felívelt, és ez mostanság messze több, mint amit könyvtől elvártam volna. Nem kétnapos olvasmány, de aki kedveli a komolyabb nekifutással élvezhető, de mégis szórakoztató irodalmat, hasznosan töltheti vele az idejét.
Pro: zseniális sztori, letisztult stílus, érezhető háttérmunka, előtérben áll az egyén
Kontra: jól eltalált, bár nem túl szerencsés átmenet az akció és a kémhistória között
Monori Béla önéletrajzi könyve egy magyar tanyán nevelkedett parasztgyerek életútján vezeti átal az olvasót. Kora gyerekkorától büdös volt neki a munka, ahogyan ezt többször fel is vállalja magánkiadásban megjelent művében. Olvasmányos kis valami, mert nem akart irodalmizálni. Igaz, kicsit olyan érzése támadhatik az olvasónak, hogy felületes a történetvezetés, és tényleg. Nagy vonalakban megírt történet, helyenként egy-egy részletező eseménnyel. A főszereplő tulajdonképpen egy pitiáner bűnöző jellem, a tipikus sarki svihák, aki nagyba sosem fog, de törvényesen sem igazán képes élni. Hosszú utat tesz meg a disszidálástól a párizsi polgáréletig, amely intervallumban elég karcsú szelet a légió (ez okozott némi csalódást), ahol egyébként sikeresen elkerülte, hogy bármi megerőltetőt kelljen csinálnia, habár jó néhány akción átcsalta-hazudta magát, ami egy idegenlégióban azért nem meglepő.
Pro: őszinte, kendőzetlen
Kontra: az illető egy szaralak
Legutóbbi hozzászólások