Bár mostanában valamilyen érthetetlen oknál fogva vagy sokat dolgozunk, vagy keveset, azért miután hazaérkeztem, mindig van egy kis időm lazítani. Például nyomkodom a PS3 kontrollerét. A SSF4 lemeze persze nem kerül ki a gépből, de megvettem nagy várakozással a DeathSpank nevű játékot, mert nagyon megfogott a pár előzetes videó. Furcsa keveréke az RPG-nek és a Hack’n'Slash műfajnak, de leginkább az tetszett meg benne, hogy nagyon… könnyed. Semmi világvége, semmi erőlködős logikázás, csak játék, laza szövegek és kellemes grafika. Van nekünk ugye a főhősünk, aki meg óhajtja szerezni Az Ereklyét, azért, hogy az övé legyen, és kész. Kissé nem annyira okos, de legalább kaszabolni tud. Rengeteg kisebb küldetést bíznak rá különféle figurák, de nem is ez a lényeg: a párbeszédek azok, amiken ki lehet feküdni. Például egy nyivákolós kislánynak kell mindenféle kacatot összevadászni, hogy méltóztasson velünk fáradni, aztán kér egy pónit. A főhős egyik választható felelete: rendben van, hozok neked egy pónit, de egy csúnyát

Mivel minden szónál szebb a beágyazott videó:

És a kihagyhatatlan harci trailer:

Mókás, na.

Mostanában jutottam hozzá egy (nekem) új játékhoz, ami nem más, mint a Shin Megami Tensei Devil Summoner 2 – Raidou Kuzunoha vs. King Abaddon. A hosszú cím betyárosan hosszú játékmenetet, és természetesen a SMT-től megszokottan kiváló sztorit takar. Már legalábbis, ha a játékos bele tudja élni magát, node ez minden játék élvezetének alapfeltétele, nem igaz? Nekem szerencsére nem voltak nehézségeim; egyébként sem az első SMT játék, amit nyúzok: korábban a Persona 4, még korábban pedig a MMORPG kategóriájú Imagine foglalt le huzamosabb időre. Minden játékukban valamilyen formában valamiféle démont kell idézni, és a játékokban közösek a démonok, nagyjából a képességeik is (a képességek neve mindenképpen tökugyanaz), így aztán ha egy SMT-játékkal játszott valaki, nem úgy fog bámulni már kezdéskor sem, mint a sült sül.

Itt egy kezdetben mindennapos magánnyomozással indul a dolog, hogy aztán végítéletszerű katasztrófa bontakozzon ki, jelen esetben egy családi problémából. A főhős ismét cool és kevés szavú – ráadásul roppant tartalmas félmondatok közül lehet választani interakció gyanánt. Nem is nagyon akarnám kilőni a poént, mert nagyon meginspirált egy Kult, vagy éppen a Call of Cthulhu modulra. Ugyanis, noha nem horrorjáték, vannak benne fölöttébb különös részek, amelyeket talán a szomorú-nyomasztó-gondolkodtató hangulattriumvirátus jellemez legjobban.

A játékmenet totál lineáris, legalábbis nem vettem észre, hogy nem az volna. A harci részek külön képernyőn zajlanak, valós időben, de bármikor megállíthatóan, amire nagy szükség van a démonok irányításához. A főszereplő gyakorlatilag a zúzás kulcsembere, a parancsnoklástól eltekintve is. Az átvezetők pedig nagyon szépek – megdöbbentő, hogy még mindig mit ki nem képesek taposni egy PS2-ből. Így meggondolva általánosságban véve is igen szép a játék. Mindenképpen tudom ajánlani azoknak, akiknek tetszenek a konzolos RPG-k, és van is idejük rá.

Ugyanabban a pillanatban ugrottunk. Ahogyan a levegőbe emelkedtem, hátrahúztam a lábamat egy megsemmisítő erejű fejrúgáshoz, ám a rókalelkű némber gyorsabb volt: felém lebbentette sálját, így nem láttam, csak éreztem, ahogyan megrántja ruhámat, majd fogást talál a karomon, és a lendületet kihasználva a föld felé hajít. Érkezéskor valami bántóan reccsent. Tudtam, nem lesz ennek jó vége…

Épphogy talajt fogtam, ismét elrugaszkodtam, és hangos “shoryuken” kiáltással sárkányütést hajtottam végre. Éreztem, ahogyan a jósnőnek elakad a lélegzete, de nem hagytam pihenni. Még a levegőben volt, amikor legveszélyesebb technikámhoz nyúltam. Hosszas edzéssel és a belső energiák mesteri irányításával sokan képesek arra, hogy ezeket a belső energiákat mintegy az ellenfélre hajítva okozzanak sérülést. Öreg mesterem keze alatt ennek egy jóval nehezebb, ám pusztítóbb formáját fejlesztettem ki. Én egyetlen támadással akár öt ilyen lövedéket is képes vagyok célba juttatni.

Kevesen képesek elkerülni ezt – sajnos ez a galád asszony közéjük tartozott. A hatalmas szellemi és fizikai erőkifejtéstől kissé megszédülve későn vettem észre, hogy ismét meglegyint azzal az átkozott zöld sáljával. Ezúttal azonban nem aljas fondorlatát kívánta vele fedezni… Üvöltöttem a kíntól, ahogyan a rongy a karomra tekeredett, és elkezdte belőlem kiszipolyozni az életerőt. Elsötétült előttem a világ; már nem is éreztem, ahogy összerogyok, de gúnyos nevetése máig a fülemben cseng, akárcsak utolsó szavai, melyek teljessé tették győzelmét: “sok gyakorlásra van még szükséged!”.

Nem láttam azóta, de komor elszánással edzek, hajszolom magam a tökéletesség felé vezető úton. Tudom, hogy még találkozunk.

Nem is tudom, mire számítottam, mikor először betettem a PS2-be a Persona 4 lemezét. Mivel Shin Megami Tensei játékról van szó, azt gondoltam, hogy kissé komolytalan lesz, kiindulva a védjegynek számító rengeteg különféle fura jószágból. De nem is, sokkal inkább aranyosnak mondanám. A történet egy Inaba városába került nagyvárosi legény különös kalandját meséli el, aki egy furcsa gyilkosságsorozat elkövetőjének nyomába ered: az áldozatokat esős éjszakán, pontban éjfélkor a kikapcsolt, ám megelevenedő tévé képernyőjén lehet látni – ezt követően nem sok idejük van hátra. Vagy mégsem?

Ahogyan a nyomozás halad, újabb és újabb társakra, barátokra tesz szert, és az éjféli tévén megjelenő emberek megmentésére siet társaival együtt egy furcsa világban, ahová a képernyőn át léphetnek be. Árnyakkal (afféle szörnyekkel) kell itt megküzdeni, amiben hathatós segítséget ugyan nem nyújt az itt megismert maciszerű izé, de legalább elkötelezetten drukkol harc közben. Az áldozatok – akik társakká nemesednek – mindannyian szembekerülnek saját titkolt belső énjükkel, vágyaikkal, amiket le kell győzniük, el kell fogadniuk. Ahogyan a főszereplő ápolja velük a kapcsolatot, egyre közelebb kerülnek saját maguk megértéséhez.

Gyakori az olyan rész, ahol játékbeli napokon keresztül nem szólhat bele a játékos a történetbe, és úgy általában kevés az interakciós rész; nagyon lineáris az egész sztori. Ezt általában sokan nem szeretik (én sem), ám ebben a játékban ez nem gond; annyira el van találva az egész, hogy hihetetlen. Egy végtelenül kedves történet tárul a játékos elé, a játékbeli gimnazista korú karakterek életének minden bájával egyetemben.

Fejlesztési rendszerről nem beszélhetünk. Az ember gyak, szerzi az XP-t, és kész, majd valamikor szintet lép. A perszónája is. Ezek… eh, a főszereplő kivételével minden csapattagnak van egy ilyenje, ez a személyiségük másik oldalát képviselő absztrakt figura. Tulajdonképpen amikor valaki valamilyen mágiát süt el, akkor nem ő, hanem a perszóna varázsol. Nos, a főszereplő nem egy, hanem rengeteg perszónával rendelkezhet, amikből aztán újabbakat készíthet. Nagyon nem mindegy, milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. Szóval szintlépéssel a főszereplő és a perszónák főértékei is emelkednek, ám ezek tanulnak új képességeket. A harc körökre osztott amúgy, ám a helyszíneken szabadon kell szaladgálni, és így lehet beleszaladni ellenfelekbe.

Egyáltalán nem rövid játék, ám fölöttébb élvezhető. Annyira életszerű és komikus helyzeteket sikerült rákarcolniuk erre a korongra, ami tényleg meglepett. Volt precedens rá, hogy bő tíz percen keresztül visítva röhögtem (a nyári tábor viszontagságai). Teljesen meghatott azonban, amikor sikerült egy szociális kapcsolatot maximális szintre emelnem, és a nagyon szép, ám visszahúzódó leány a maga őszinte módján szerelmet vallott a főszereplőnek (nem kell örülni, csak karácsonykor dugnak, akkor sem biztos). Amikor a gyilkos a tévében létező alternatív világba menekült, bosszúra vágyva zúztam a gaz ellent a nyomában lihegve. Szóval tetszett. Ajánlott

Egészségügyileg kezdek betyárosan megzuhanni. Holnap orvos, talán új. Hátha megúszom.

• exeim közül három
• Olga Kurylenko (a Hitman és Max Payne filmekben), amúgy nem nagy dobás
• Asuka Kazama (Tekken 5-ben, hát persze)
• öt random, a sátánnál egy több fokkal szebb értelmes, csendes lány, akiben meg tudok bízni, és nem érzek késztetést arra, hogy késsel a párna alatt (ne) aludjak

(egyébként nem nagyon mozgat meg a téma. De ha valaki véletlenül a random ötök közé tartozik, és végképp unatkozik, van kontakt oldal )

Hozzátartozik a mókához tíz vágyálom is:

• egységes emberi közösség – kit érdekel, az őseid honnan jöttek, mik a hagyományaid, lényeg, hogy ember vagy, az ég megáldjon…
• kiirtani az emberi faj egyedeiből a kapzsiságot, irigységet, vallást
• a nemi szerepek helyreigazítása
• érteni állatul és növényül
• alakváltás bármikor, mondjuk macskára és vissza
• a hermetikus mágia megjelenése
• száz százalékos hatalom a testem felett
• képessé válni az agyam teljes teljesítményének kihasználására, bár elég a telekinézis, vagy pirokinézis; egye fene, a teleportálás is jól jönne (csak szerényen és reálisan ugyebár)
• 48 óra büntetlenség, bármit is követek el, másképpen közvetlen lehetőség a törlesztésre néhány esetben (haha)
• nyugodt, szerény, ám biztonságos élet

Beleférhetne bónuszként az állandó 100 megabites net is.

Az egész kóceráj ingyenes. Persze némi zsetonért lehet extra cuccokkal szórakozni, de valljuk be, enélkül is igazán élvezhető az egész. A játékba még a zárt béteteszt ideje alatt kapcsolódtam be, azóta már nyílt béta. Különösebb hibával egyébként eddig nem találkoztam, eltekintve néhány kóbor megszakadt kapcsolattól. Folyamatosan nyomják bele az új dolgokat, szóval megy a móka.

Alapítottunk is egy klánt IS-sel, azóta találtunk egy harmadik tagot is, aki valójában egy svéd illetőségű lány. Tőle tanultam néhány svéd alapkifejezést, úgymint: knulla det, fan, fan ta det (ez utóbbit használják leginkább, mert jól hangzik). Távlati terveim közé tartozik ilyen irányban továbbfejleszteni svéd szókincsemet.

Kicsi klán a miénk, és alighanem az is marad, de legalább jó a hangulat. Általában, mert IS néha betol a kláncsevejbe olyan angol szerkezetet, hogy a felét nem értem; ilyen volt például, amikor felszólítottam némi elemi udvariasságra. Az így cumi volt, sikeresen elvont szintre emelte a polite form-ot. Node a találgatásnak is megvan a maga varázsa.

Most erőt vettem magamon, és elkezdtem játszani ezzel a… nem is tudom, mivel. Kicsit RTS, kicsit akció, kicsit a fene tudja, micsoda, de nagyon eltalálták. A történet szerint egy bizonyos Dr. Hogyhíjják (elfelejtettem a nevét) életműve egy Darwinia nevű virtuális valóság. Benne kis zöld poligon-emberkékkel, akik arrafelé a lakosok. Dr. Akárki összetudóskodott nekik némi intellektust is, lényegileg azok a zöldek odabent élnek, vallásuk van, satöbbi. Jött azonban egy csúnya vírus, ami elkezdte tizedelni a kedves kis népeket, A játékos feledata, hogy az eredetileg poénból írt programok segítségével afféle hősként kihúzza a bajból Dr. Izét és a darwiniai fajt.

Az Introversionos arcok már az Uplinkben is eszetlen nagy hangulatot csináltak, és itt sem maradtak szégyenben. Szerintem nagyrészt a részletek ötletessége miatt sikerült, és a piciny extrák is hozzátettek. Például a Darwinia több felvezető képernyővel lett felvértezve. Egyszer egy raytrace demócska, néha egy régi (talán Atari vagy Sinclair) betöltőképernyő… baromi jó. A zene is, illik a játékhoz. A grafika… az olyan szögletes, direkt, de ez így tökéletes. Eszméletlen látványvilág. Lőttem pár képet, ehol ni:

Annyit még el kell mondani az Introversion játékairól, hogy nem pusztán a hangulat, a jó játszhatóság, az eredeti ötlet fért bele nekik. Megkódolták a Linux alatti verziót is. Lehet róluk példát venni szerintem.

Egy másik érdekesség: eszembe jutott, hogy az Uplink sztorijában a gaz Andromeda Research a Darwin kutatólaborjaiból lopta a mesterséges intelligenciát az Internet elpusztítására kitalált Relevation vírushoz…

Egyetlen dolog nem tetszett: az előző Soul Calibur résszel ellentétben nem igazán lehet saját karaktert gyártani, csak a meglévőket lehet módosítani, harci stílus szempontjából legalábbis. Bár elképzelhető, hogy csak mi nem jöttünk még rá a nyitjára. Mindenesetre a játéknak van weblapja, magához a játékhoz méltóan szép az is.