Tag Archive for ‘filozofíling’

Klíma

Egyszerűen nevetséges, ahogyan a klímaváltozás berobogott az életünkbe. Nevetséges, mert mi basztuk el, én is, te is, és szerintem egyikünknek sem tetszik különösebben. Nevetséges, mert még mindig azt állítják, hogy klímaváltozás lesz, és hogy be fog köszönni esetleg, nemkülönben közeleg a globális felmelegedés, vagyis tulajdonképpen a kettő igaziból egy dolog, de mindenképpen a jövőbe helyezik általában.

Pedig amikor hazajöttem az originál levehető előlapos otthonomba, köd ült a hótakaró fölött, mint számomra ismeretlen jelenség.

Holott karácsony előtt két nappal belém akart fagyni félig a szentlélek, ám huszonötödikén mezítláb, atlétában ültem ki az ajtó elé dohányozni (erre egyébként is hajlamos vagyok, de most nem is fáztam), és a verőfényes napsütésben hunyorgó macska farkát húzogattam. Sebaj, a karácsony hátralévő részében szakadt az eső. Itt emelném ki a nyilvánvalót, hogy ugyebár a karácsony, az december közepén túl található.

Szóval azt mondanám, hogy nem lesz itt semmiféle klímaváltozás, meg globális felmelegedés, ugyan már. Nem lesz, mert van, mert két-három éve nem volt rajtam a télikabátom, mert eltűnt a tavasz és az ősz, hisz’ egybefolyik a tél és a nyár. Rettentő durván megszívtuk, csak olyan ez kicsit, mint az úgynevezett gazdasági világválság: itt liheg a tarkónkba, de még nem érezzük a szájszagot.

Mármost konkrétan engem baromira nem érdekel, hogy a fikció szintjén sem tervezett gyermekeimnek lesz-e fehér karácsonya, sokkal inkább foglalkoztat, hogy mire tervbe kerülnének, esetleg egy sivatagban fogok élni – anélkül, hogy elköltöztem volna.

Gatya

Én igazából nem értem a nadrág témáját. Annak idején, amikor bőgatyás korszakomat éltem – amit nagyon szerettem, eltekintve talán a magasabb helyekre való fellépéskor fennforgó nehézségektől – szerettem volna, ha a nadrágjaim tényleg, úgy igazán lógnak. Hát persze, hogy nem sikerült igazán, valahol mindig feszült a nyavalyás, leginkább a lábam teteje felé, annyira a tetején, ahol ülni szoktak az emberek.

És most, ahogy öregszem, ennélfogva pedig egyfelől a praktikum, másfelől a konvencionálisabb, mondhatni konzervatívabb megjelenés iránti vágy vezérel, rá kellett jönnöm, hogy idővel minden nadrág lógni kezd rajtam. Azért ez miféle dolog?! Úgy értem, mosásban össze szoktak menni a dolgok, nem pedig lógni a lábam, khm, felső részén. Már sztreccses fazonra vetemedtem (ami egyébként igen okos dolog, azonfelül kényelmes is), de az egyik megint bőnek tűnik. Szeretem, ha lengedez a lábszáramnál a textil, különösen a gravitációnak behódolt melltartókra gondolok itt, de most nem ez volt a cél.

Ki a fene érti?

Társas lény

Furcsa állat az ember. Egyértelműen az elidegenedés korát éljük, ezer és ezer ilyen-olyan mesterségesen szított, vagy éppen törvényszerűen keletkezett ellentét közepette. Itt már mindenki szar és szaroz másokat; hogy éppen csak magában legbelül, netán az utcán óbégatva, az tökmindegy. Nagy általánosságban véve az együttélés teherré vált, a család szintúgy, még az ünnepek is büdösek lettek; kiváló példa erre a húsvéti pánikszerű menekülés, amikor a lényeg nem a “hová”, hanem az “el”.

És ami a leghülyébb dolog, hogy mindezek ellenére az a bizonyos nagy többség, amely többség megfigyelése után, illetőleg közben általánosítok, az a tömeg bizony megveszekedetten akar valakit, pontosabban valakiket. A célok persze a dumálós havertól a bőnyálas barátnőig fölöttébb sokfélék lehetnek, de az már röhej, hogy például sokan azért játszanak mindenféle netes szösszeneteket, hogy valami emberi kontaktusuk is legyen a saját maguk és hasonszőrűek által kirekesztővé tett világban, és ez még akkor is így van, ha ezt nem ismerik be, fel, vagy el.

Aztán megtörténik a csoda, és a csetes haverból egyszerre csak barátnő lesz – már hogy is ne lenne, ha hanyadik szintű tökömszára karaktere van az akármilyen játékban, és ugyanaz a kedvenc varázslata -, és ahelyett, hogy klasszikus emberi minta szerint élne a pár szaporodva serényen, a két barom ül két számítógép előtt, külön szobákban természetesen. Néha egymásra dobnak egy e-mailt, hogy “hattól szarok, ne menj a klotyóra”, vagy valami hasonlót. Kérdem én, akkor mi értelme van az egésznek? Miért kell elkeseredetten kajtatni valakit, akitől testközelből lehet elidegenedni?

Haladás

Jól érzem magam a munkahelyemen. Amíg pedig reménykedem, hogy a három hónap próbaidő a kirúgásom nélkül ér véget, mindennap rácsodálkozom a céges és a civil világ közötti hatalmas különbségre. Bent más, bent jó. Elszigetelődés valamilyen formában, közösségi mikrokozmosz, a világ többi része kívülálló. Fura érzés, bár gondolom, ez máshol, másokkal is így van. Őszintén szólva kicsit hülyének néztem Zoli barátomat, ahányszor szóba került a cég, ugyanis némileg fanatikus lojalitás jellemezte a khm, ódáit. Mostanra meg tudom érteni. Pedig hát ő nem is jár rá az automatából ingyér’ szerezhető mogyorós frappé nevű… italra, mint én.

Pénteken tökegyedül voltam egyébként, a rangidős jedi szabadnapot vett ki, én meg padawankodhattam egyedül, nem is zaklattak komplex kérdésekkel :D Nemsokára lesz csapatépítő tréning minkfelé, kötelezően javallott a részvétel.

Hosszan aktuális

Lassacskán három éves lesz ez a kóceráj, eltekintve néhány szolgáltatóváltástól, kisebb és nagyobb hibáktól, szerencsétlenkedések hosszú sorától. Fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e foglakoznom a dologgal. Egy éve megállapítottam, hogy az eredeti célokat túl is teljesítettem.

Az már csak bónusz, hogy egy valag emberrel, vagyis a blog-énükkel megismerkedtem szőrmentén, és bár akadtak iszonyúan idióták, azért itt valahol jobbra látható, hogy vannak kedvelhető, jó arcok is. Van, akit a stílusa miatt; van, akit sajátos szemléletvilága miatt; van, akit egyszerűen az élete miatt olvasok és hát tulképpen ajánlok is. A régi kedvencek, akik szinte a kezdetektől listán figyelnek (mint Léna, Elenior és Razide) hamarosan újakkal bővültek (Pannóca és Sepu, később LD50-ről például Gothpunk), és feltűntek azok, akiket leginkább azért olvasok, mert olyan lendületesen írnak, ahogy valamikor kezdtem (Csevi pont ilyen, és Zo!i is, csak ő szökőévente publikál). Napi rítus az RSS források ellenőrzése.

Vannak problémák. A legfontosabbat szerepjátékosi oldalról nyáladzom körbe. Merthogy nem szerepjátszom már. Vélhetőleg nem is fogok aktívan soha többé. Igaz, hogy Gothpunk megtisztelt egy meghívással, aminek nagyon örültem (és örülök is), de sikerült pont akkor disznó módon lebetegednem, magyarán elbasztam – mentségemül szolgáljon, hogy azóta sem lábaltam ki ebből a nyavalyából teljesen. Azóta sokat gondolkodtam ezen az egészen, főleg, mert nívós társaság ígérkezett, és szeretnék jó játékosi teljesítményt nyújtani. Ígértem egy mesét a meséért is. És itt jött a gond. Rohadt sok sztori van a fejemben, nyomasztó és megrázó, gondolkodtató és értelmetlen, hosszú és rövid – de nincsenek újak. Talán túl régen laknak a homlokom mögött, és nem volt alkalmam szabadjára engedni ezeket a történeteket, hogy a játékosok kezében csavarodjanak és transzmutálódjanak. Nem volt lehetőségem arra, hogy a játékosaim képzelete megtermékenyítse ezeket, így később új meséket inspirálva. Idővel azonban a meglévő történeteim is magukba omlottak, torzzá váltak, keserűvé, öncélúvá, még akkor is, ha a köztük feszülő kötelékek érintetlenek maradtak. A lényeg, hogy nincs inspirációm, nincs ihletem.

Így van ez az írással is. Régebben – nem is olyan sokkal – szórakozásból is írogattam, például buszon ülve gyártottam vázlatokat, tervezeteket. Ma már nem, mert nem buszozom, és mert nincs különösebben véleményem sem. Hiába olvasom el naponta a friss híreket, már fel sem háborodom rajtuk. A velem történteken, vagy csak úgy általában az élet nagy dolgain sem elmélkedem többé. Leszarom. Tudom, tudom: ignorance is bliss, de nem érdekel. Így hát nehéz szaporítanom a bejegyzések számát. Ezzel párhuzamosan, csak adalékként írom le, hogy a napi meditációim is az aktuális események analizálására korlátozódnak, szinte nulla a retrospektivitás, perspektivitás meg pláne.

Hígul a net. Nem csak az a baj, hogy minden balfasz blogot ír, egyáltalán nem. Az fáj, hogy olyanok vannak, rengetegen, amik semmilyen értéket nem képviselnek. Az rendben van, hogy valaki szarul ír, de legalább a helyesírás, könyörgöm…! Divat lett például elfelejteni a nagybetűs mondatkezdést. Továbbá mindenki ismeri a “cija, cejetlek” trendet, azt hiszem, ezzel kapcsolatban nem is kell semmit nyilatkoznom. A divatjapánkodás sem új és érdekes többé, hanem rögzült a tisztelt publikum mangamételyezett hülye agyában, és lassan az a tré, akinek a kutyája nem Naruto, a macskája nem Akira, őt magát meg nem Miyapicha Pucuwakarónak hívják. És tudjátok, hogy van ez: nem a csekély számú normális erősíti a hülye többséget, hanem az idióták húzzák maguk közé az épeket.

Nem is olyan sokára részlegesen változik az életem. Elköltözöm, ez már biztos. Azért nem nagyfokú változás ez, mert ugyan mindegy, hogy üres lakásban ülök a gép előtt, vagy olvasok, esetleg valakik mászkálnak még. Új környezet is lesz, aha. És ki tudhatná előre, hogyan alakít majd? Vajon lesz értelme, ha csak a jelenlegi szinten is, de foglalkozni ezekkel az apró bejegyzésekkel? Netán elsüllyedek a taposómalomban?

Majd lesz valahogy.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum