Reméljük, nem sibylle-i álom volt.

Exemmel egy fura kis félemeleti szobában laktunk (külön, mint ismerősök), viszont kint hatalmas buli készült, több száz emberrel. Mindenki hozott valamit, ételt-italt (vadat s halat, mi jó falat…), és igen baráti hangulat volt, szép kis zsibvásár-szerű; rengetegen mulatoztak a sörpadokkal tarkított placcon. Ennek ellenére hamar hazamentünk, ő lefeküdt, én visszamentem.

És beindult a zúzás. Szétszórva néhányan elkezdtek artikulálatlanul üvölteni, és a tömegbe vetették magukat. A legbarátibb tettük is ilyen végtagletépés volt, de nagyon széles skálán mozgott a pusztítás. Emberfeletti erejük volt. Elkezdtem pucolni hazafelé, de többször is megtámadtak, ölnöm kellett. Minden technikai tudásomat összekaparva jutottam el sértetlenül a helyre, ahol az ex már aludt jóízűen. Mikor odamentem hozzá, felébredt, meglátta, hogy gyakorlatilag tetőtől talpig áll rajtam a vér; megvetően elhúzta a száját, és a fal felé fordult. Én még mindig remegtem az adrenalin/endorfin kombótól, és leültem egy székre, ragacsos tenyereimbe temetve arcomat.

Fény surrant be kopogás nélkül az ajtó résein, illetlenül; világosodott. Meghallottam a távolból egy éneket, infantilis dallammal. Egy fiatal (8-10 éves) lány énekelte, ez volt:

When you, the mad,
are in the bed
you see the dreams,
I hear the screams.

Real for you,
I know it’s true
you pay the price,
your entire life.

Körbejártam, elég durván nézett ki a terep. Ahogy el lehet képzelni. Elkezdtem zöldséglevet kutatni, közben mosolygós emberekkel találkoztam, akik már pakoltak össze. Egy helyen disznót vágtak láthatóan, közelebb menve egymás mellett pörköltek egy sertést és egy nagydarab hapsit. Páran licitáltak a tepertőre. Én nem kértem, folytattam a zöldséglé-questet, találtam is egy kicsit, és visszatértem haza ismét. Majd felébredtem.

A zombi alatt olyan jószág értendő, aki tök emberinek néz ki, intelligens, fizikailag jóval erősebb egy embernél, és eléggé nehéz sérülést okozni neki. Hát bakker, ennek nehéz volt. Egy olyasmi helyen voltunk, mint egy egyetemi aula, vagy ilyesmi – nagy placc, oszlopok, emberek. Volt nálam némi tűzerő, egy Colt Python (6 hüvelykes cső, .357 Magnum kaliber [*] és egy doboz lőszer a zsebben bejátszott), ami jóleső biztonságérzetet kölcsönzött. Aztán épp egy vécét kutattunk át a célpont után, mikor kiderült rádión, hogy ő éppen ránk – konkrétan rám – vadászik. Épphogy megkaptam a drótot, már jött is – hát, rohadt gyorsan mozgott. Elkapott, a társamat elüvöltöttem menekülni, és valahogy szerét ejtettem, hogy részben a szájába dugjam a fegyver csövét, na, és akkor rángógörcsöt kapott az ujjam. Mivel épp fel voltam emelve (!), talpra huppantam, és iszkiri, mert tudtam: lehet, hogy ez kevés volt neki. Kevés is volt. Rohanás közben dobozból szedegettem ki a lőszereket, és próbáltam tárazni, de tudtam, hogy kevés lesz az idő – és hogy már nincs sok nekem hátra, ha eltökölöm. Eltököltem, valami hármat sikerült begyártani a stukkerba, mikor utolért. Rohadt egy halálfélelmem volt, mire felébredtem. Ha zombik olvassák szerény kis írásomat, kategorikusan kijelentem: ez csak egy álom volt, eszembe sem jutna zombikat lőni. Forgótárassal legalábbis soha többé.

[eloszlatnám a tévhitet: nem, valójában a Magnum csupán lőszertípus, nem pisztolyféleség, nincs olyan pisztolygyár, hogy Magnum Rt., bár kutatólabor van, ők izélték ki a Desert Eagle-t például, de nincs Magnum pisztoly, csak a bunkóknak a tévében, oké?]

Eközben az ellenfél táborában sötétség és viszonylagos csend honolt. Nagy és árnyas teremben gyűltek össze a metal különböző ágainak képviselői; fényt egyedül öt gyertya adott, amiket egy ketchuppal felvázolt pentagramma csúcsaiba állítottak. Korábban volt némi vita a gyertyák számát és szükségességét illetően, ám végül többségileg megegyeztek ebben a megoldásban, lévén utálták mindahányan a katolikus egyházat. Persze voltak fanatikus ellenzők, akik ezért nem kaptak sört, de a példa hatott. Mindenesetre a gyertyák fénye folyékony árnyakkal kergetőzött, ahogyan lángjuk részegen táncolt a kanóc végén. Egy lelkes gót kislány az egyik sarokban megpróbált rituális öngyilkosságot elkövetni egy pezsgősdugóval és mérsékelt sikerrel. Jelenleg a haditerv megvitatásánál tartottak. Ami eddig biztosnak látszott, az a csövesek kéregetőrohama és a krisnás pajtások ehetetlenül félig főtt bab-rizs kombinációjú kajabombázása. A végső kérdés csupán az volt, hogy ki vezesse a támadást? A vezérek saját érdemeiket hangoztatták, hogy elváljon, ki a derekabb metálos arc.
- Nekem már nincs pénzem – böfögte a punkok vezére – viszont tegnap sikerült lopnom két vödör higítót! – dicsekedett. Elismerő mormogás hangzott a terem minden részéről, ami csak akkor maradt abba, mikor a blackmetal legkiemelkedőbb képviselője ereszkedett szólásra.
- Én meg úgy tudok hányni, hogy közben elkrákogok egy teljes Immortal albumot! – mondta, miközben zsebre dugta kezét. – Mi a pi… – nézett döbbenten, miközben egy döglött csirkét húzott ki bőrkabátja belsejéből. – Hö, bammeg – vigyorgott – Há’ ezér’ van büdös… aszittem, fingtam! – ezzel beleharapott a csirke maradványaiba. A tömeg felmorajlott ekkora elvetemültséget látván. Kiáltások hallatszottak. Néhányan teljesen félreértették a helyzetet, és elkezdték orbán viktor éltetését, kis fideszes zászlók lengetése közepette. Már-már úgy tűnt, megvan a vezér, ám szakadt alak köpte le az egyik gyertyát, és megvetően felröhögött. Kis híján lincselésre került a sor, de valakinek feltűnt, hogy az illető a fő-trashmetalos.
- Több nyugdíjast állbavertem már! – mondta, miközben végighordozta tekintetét az egybegyűlteken. – Emellett zöld kukák százait rúgtam már le! – folytatta. – Kezet fogtam Max Cavalerával! Kevés híján elvégeztem a főiskolát! Nem köszönök anyámnak! Apámnak kocsmája van! – sorolta érdemeit, büszkén összegörnyedve. Minden jelenlévő üvöltve nyilvánította ki voksát, még a többi főnök is. Mindenfelől “trashmetal!” ordítások hangzottak. Egyértelművé vált: a vitának vége, megvan a hadvezér. A fülszaggató üvöltözésben megsemmisülten nézett maga elé a deathmetalosok első embere, és csak úgy magának motyogta:
- Kurva bonyolultan tudok gitározni… és tudom, ki az a justin timberlake!

A gyártelepen csend honolt, amit csak néha zavart meg egy-egy rágógumi pukkanása és az elmaradhatatlan csámcsogás. A pódiumon feszítő alak visszataszítóan barnára volt szoláriumozva. Fogai már kihullottak a különféle amfetaminoktól, hajában legalább három fodrász tíz színfoltja villogott. Girhes testén piros latexből készült dzseki feszült; a rávarrt flitterek sziporkázása szinte olvashatatlanná tette rajta az írást, de azért szerencsére nem. Nadrágján legalább hat márkajelzés és egy “made in taiwan” felirat terpeszkedett; a különös ruhadarab gyakorlatilag színes foltok tucatjaiból állt csupán. Lábbelijének kunkori orrát akár Aladdin is megirigyelhette volna – ahogyan a szagát egy tucat görény. Szexuális hovatartozását nyíltan leplezendő mindkét fülében volt némi karika, és persze a pisilőjében is, mert az menő, de ezt úgysem látta senki. Az egybegyűlt klónokra villantotta fogatlan vigyorát.
- Csőcsumicsácsumicső! Izé… – bambán körülnézett, mire valaki felsúgott neki pár szót. – Jóvammá’! Máma meg van elégelve az össze izé, amit ezek izéltek, he! Izé, na, rokkerek, meg minden. Faszkivan, hogy a izéhez, vodkanarancshoz sosincs vodka, mer’ izé, ezek megisszák a vodkát magában! – mondta egy levegővel. A klónok helyeslően háborodtak fel. – Meg ez van a konyakkal is! Izé, meg leizélnek minket, lenéznek! Pedig mink vagyunk a trend! – ordította. – Hát hun élnek ezek, mi? A izé, bőrkabát meg hosszú haj! Há’ mik ezek? – valaki ismét súgott pár szót – Vikingek, vagy mik? – a tömeg áhítatos csendben figyelt, vajon mire akarhat kilyukadni?! – Izé ne. – állította – Vágjuk szijjel a szájukat! Haverokat hívtunk, nem? – a klónok felordítottak. – Na, mink vagyunk a többen, he! – nyáladzott.

Eközben, bár a klónok nem vették észre, az árnyak között mindenre elszánt alakok lappangtak, bőszen ismételgetve magukban a “trashmetal” mantrát.

A nyáladzó görcs tovább pózolt, és különféle értelmetlen, trágár jelszavakat süvöltött a tömegbe. Ki tudja, hogyan, egy kiscica került a tömeg közepébe, és dacára a visszataszító bagázs jelenlétének, teljes lelki nyugalommal felugrott a pódiumra, ahol is lelkes mosakodásba kezdett. Majd mikor ezzel végzett, kíváncsian nézte a mellette hőbörgő szubhumánt, aki épp akkor nézett le, vajon még mindig retkes-e a cipője. Egy pillanatra megállt a világegyetem – és a klónok visszataszító vezetője egy “bázmeg he, ez itt ez izé, macska, meg minden” kiáltással felrúgta a kismacskát. Gonosz tettétől hízott a mája, és elordította magát: – Vége a demokr… demorka… dekromo… a izélős megoldásoknak, he! Teknó lesz he, meg izé ne! Dikk, hát elfoglaljuk a világot, oszt’ elnevezzük Kommersziának! – tombolt a nyomoronc. Ekkor azonban mély, rekedt hang szólt a pillanatnyi csendben: – Nevezed ám te el a k*rva anyádat! Ez neked utópia? A macskáér’ meg faszolsz!

A klónok döbbenten észlelték, hogy az árnyak közül feketébe öltözött, hosszú hajú alakok válnak ki, tízen, húszan, százan, ezren… A klónvezér rémülten felvisított, mint a kismalac: – He, hát utópia, az hát… afterpartin is inni kell valamit, he… – habogta. A metalosok gyülekeztek. Pillantásuknál csak a kezükben lévő borosüvegek és kutyaláncok voltak komorabbak. Mielőtt észbekaptak volna a klónok, már záporozott is rájuk a krisnások halálos, ingyenes és vega kajája; a bab és rizs tüzérség fedezete alatt csövesek és koldusok tömege rohanta meg a diszkó-klónokat. Összefogdosták csicsa ruhájukat, és ráleheltek az arcukra, miközben megpróbálták megfosztani őket az aprópénzüktől. Sikoltozás, könyörgés és zokogás hallatszott mindenfelől, amikor az eddigre meglehetősen demoralizált klónsereget megrohanták a fémzene harcosai. Recsegve roppantak össze a lakkozott és zselézett frizurák, és néha alattuk a koponya is. Visítások halkultak el, mikor a kunkori orrú csizmákat a sikoltásra nyitott szájakba tömték. Közeledett az igazság pillanata, ám a klónok rókalelkű vezére kiadta az utasítást: vegyék be a harci drogokat! Több ezer lakkozott körmű kéz dobta be a speedet, ami fokozta sebességüket. Több ezer susogós melegítőalsó zsebei szültek extasy tablettákat, amiktől fittyet hányva a fájdalomra, röhögve vetették magukat a metalos seregre. Ez az aljas csel megroppantotta az eddig nyerésre álló had gerincét – közöttük nem voltak narkósok (ha mégis, azokat levágták, és a deathmetalosok pálinkát főztek belőlük). Hamarosan megfordult a kocka, és a kommersz diszkós klónok előrenyomultak, miközben kifordult szemekkel üvöltözték jelszavukat: “mink mind egyéniségek vagyunk!”.

A csata majdnem végzetes fordulatot vett; a metalvezér hangos “trashmetal” csatakiáltásokkal őrjöngve rúgta fel egymás után a gaz és ármányos ellenfeleket, de minden kidőlt klón helyére kettő másik állt. Kis híján odaveszett, amikor egy kisebbségi némber vetette rá magát, retkes, ám lakkal álcázott körmeivel a szemeit keresve – ám az undorító nőszemély homloka hangos reccsenéssel engedett egy nekicsapódó gördeszka élének. A vezér levegőhöz jutott, és rápillantott egy bő nadrágos, bézbólsapkás alakra, aki unott arccal rugdosott egy homokos külsejű klónt. Ahogyan szétnézett a háború sújtotta területen, megdöbbenve látta, hogy több hasonlóan öltözött harcos támadja derékba a klónok seregét. – Mi a f*szomat kerestek ti itt? – trashmetálta gyanakodva a rapper felé, aki éppen egy Eastpak övtáskával fojtogatta az előbbi némbert. – Nem mindegy? Én mittomén. Vagyunk, ez a lényeg, nem? – válaszolta az. – Meg mer’ az utca a miénk, ezek a rohadékok meg már oda is bepofátlankodtak. Ja, meg az egyik spanom képet kapott valami meszkalin-szerű szartól, hogy jöjjünk ide. – vállat vont, és előhúzott egy viperát.

Az összecsapás kimenetele immáron nem lehetett kétséges. Órák múlva csak a kihűlt csatatér maradt… és egy ablakrésben békésen alvó kiscica.

Nem szeretek vele álmodni, mert ezekben az álmokban tehetetlen vagyok. Általában ugyanis öngyilkos akar lenni, és eddig a méretes késeket favorizálta. Álmomban úgy viselkedik ez a lány, hogy nem szívesen mennék a penge hatótávolságán belülre, noha egyáltalán nem fenyegető a fellépése. Csupáncsak szerét ejti, hogy lehetőleg jól lássam, mikor összevagdossa magát, de igen eltökélt, tehát tettleg megakadályozni reménytelen.

A mai álomban a fürdőszobánkban, a kád peremén ülve, japán cseresznyefavirág-színű kimonóban csinálta a műsort. Nem lett öngyilkos, noha halkan, ám eltökélten közölte: nincs több próbálkozás, ma végez magával. Ja, és közben meglehetősen mély vágásokat ejtett elsősorban a karjain, kezein; olyan vágásokat, amik garantáltan egy életre megnyomorítanak egy végtagot. Fájdalomnak, kíváncsiságnak nyoma sem volt az arcán, inkább valami szomorú figyelem jellemezte gesztusait.

Nem akartam, hogy öngyilkos legyen nálam. Bárhol máshol tegye meg, ha kedve úgy hozza, de nekem ne mászkálják rendőrök tele a lakomat. Nem szólva a takarításról. Emellett azért sajnáltam, de nem a személyt, hanem a lehetőséget, amit egy ember magában hordoz. Sajnáltam a kudarcért, ami az élete. De nem akartam kifejezetten megmenteni, csak azt kívántam elkerülni, hogy nekem közöm legyen ehhez.

Azt kérdezte (úgy az élet egészére vonatkozóan): mi értelme van ennek? Nem az élet értelmére gondolt, hanem arra, hogy mire jó ez a küszködés, szerencsétlenkedés… És nem tudtam egyetlen értelmes érvet sem kinyögni, csak a szokásost, amivel az ember vissza tud fogni egy potenciális szuicidot.

Ekkor elmosolyodott, és felébredtem, hogy leírjam ide. Reggel fél tízkor. Remélem, mire megint vele álmodok, csak gyertyát kell gyújtani a sírjánál.