Ismeretlen késztetéstől vezérelve kikapartam a fődbül két tuját, pedig ezerrel sütött a nap. Komolyan azt hittem, felfordulok. Aztán Jóskával (aki szempáj) jól összeláncfűrészeltük őket, mert csak. Meg is egyeztünk abban, hogy a munka bizony undorító egy dolog, pfuj. Ekkor döbbentem rá, hogy tényleg magyar vagyok. Levezetendő a feszültséget vásároltam egy dinnyét a jól bevált “azt kérem; nem, nem kopogtatok, fizetnék” módszerrel, amivel egyelőre nem igazán tudok mit kezdeni, ugyanis lusta vagyok kinyitni. Szóval most befekszem egy kád hideg vízbe, olvasni fogok, vagy éppen kiszúrom a tenyeremen manifesztálódott vízhólyagokat, majd elválik.
0 Responses to “Tuja és egyebek”