Szenteste system

Tombol az ünnep. Magam is örömmámorban (k)úszok – megvan az összes Thief epizód, játszhatom mindet. Kora este anyu még mindig valamilyen sütemény és egy állítólagos salátakezdemény között szambázott, gondoltam reszelek valamit neki; erre alattomos módon bekapcsolta a rádiót. Miként genitáliás tájékon sebzett farkas vonítottam fel, hogy neeeeeeeee…! Erre de. Ebben maradtunk, reszeljen ő. Ezen kívül hugger barátnője bedugta – csak így lazán! – az arcát a szobámba, és közölte az ilyenkor szokásos “jó”kívánságait. Azóta kezem ügyében a Lovecraft összes, hátha még próbálkozik valaki…
De senki se higgye, hogy minden rossz. Van ám két akkora pozitívum, mint ide Mekka: szarásig van ehető kaja, és senki sem motorozik az ablakom alatt.

Sok minden eszembe jut ilyenkor. Például sorra veszem az eddigi exeimet, és bölcsnek szánt mosollyal mindnek adok egy percet amúgy koponyán belül; ennyit azért megérdemelnek (na jó, néhány kivételtől eltekintve, de ilyenkor nagy a vonalam). Így kiderül, nem is olyan rövid a sor. Elgondolkodom, vajon mi lesz velük és belőlük, és hát valljuk be, nem kap el a röhögőgörcs, de van jelen némi elégedettség. Á. biztos kutat valamit, hátha megtalálja egyszer; N. állítólag a britek közt éldegél (erre mondják, hogy remélhetőleg csak odafelé váltott jegyet); isten segedelmével Zs. meg csak megtanul egyszer helyesen írni. És persze a kihagyhatatlan M., aki egyfelől jobban tetszett rasztával (csak meg ne tudja, bár kit érdekel), másrészt bár sokat agyal, még mindig nem gondolkodik.

Mennyire különös, hogy nem a személyekre emlékezem (gyakorta a neveken is töprengenem kell), hanem benyomásokra, szituációkra, érzésekre, illatokra, érintésekre. Ha látom nagyon-nagyon ritkán valamelyik illetőt, igyekszem nagy távolságot tartani, de azért szerét ejtem egy felületes megfigyelésnek – és milyen furcsa, az arc rémlik, de csak egy a millióból, a hang pedig általában nem is ismerős.

Nemrég esett meg egy ilyen “majdnem-találkozás”, és totál kiakadtam tőle. Hová lett a csengés a szavaiból, és merre tűnt a lágyság a vonásaiból? Először csak figyeltem, kíváncsian, aztán jött a nagy para; észrevettem, hogy tök hidegen és egykedvűen csak nézek, és már nem figyelek. Egykori kedvesem kábé annyira volt érdekes, mint kavics az út mellett. Vele elég jóban váltunk el, és talán megérdemelt volna egy sziát, de valahogyan mintha lényegtelenné vált volna ez is. És amint ez tudatosult, azt éreztem, hogy ez a tudatosulás is annyira érdektelen, olyan mellékes, mint a nyugat-timbuktui szent büdös nagy majomkenyérfa tizenkilencedik gyökerénél homlokráncolva kakáló majom végtermékének lelki egyensúlya. És elmenekültem, ő meg csicseregte a nagy fenekű barátnőjének tovább a szánalmasnál is szánalmasabb hülyeségét, és nem is vett észre. Igaz, ez volt a terv. Aztán itthon összegezve úgy találtam, hogy vagy én tartok a teljes becsavarodás felé, vagy így működik az ember.

Na de ez csak egy kis kitérő, ténylegesen a volt kapcsolataimról esett néhány betű, amikkel kapcsolatosan több szót kár is úgy kiejteni, mint bepötyögni – mind elmúlt, és lássuk be, nagyjából úgy, ahogy terveztem/gondoltam.

Ahogyan Internalshadow egyszer csöppet sem találóan, de annál igazabban elkrákogta: emberek jönnek, aztán mennek, és lesznek újabbak. És valóban: öt évvel ezelőtt legalább tízszer ennyi ember volt körülöttem, és milyen érdekes! ma, a kevesebb valahogy mégis több. Megdönthetetlennek hitt álbarátságok foszlottak szét; hű cimborákról derült ki, hogy mekkora gerinctelen érdek-férgek. És most meg egy pár hónapja ismert(?) embertől többet kapok (már nem anyagiakban), mint amazoktól évek alatt. Hát nem beszarás? Az anyatermészet által üzemeltetett szelekció dolgozik, kíméletlenül és rendületlenül. Olvasó, mérlegelj: mi éri meg jobban? Ellenállni neki, vagy segíteni?