Hovatovább elözönlenek minket a macskák. Van négy szőrös kis gazember, akik elérték az ugribugri kort. Ha már elérték, tesznek is róla, hogy ne unatkozzanak. Van egy csíkos kis fenevad, aki ha valami csosszanó hangot hall, mindig ugrik felfelé, négy lábbal egyszerre, de annyira nem érdekli, hogy meg is nézze a zajforrást. Jókat röhögök. Van egy másik vonalkódos jószág, aki világbajnokul tud ülve nézni. Lenyűgöző, ahogy csak ül, és néz. Tesóék elnevezték Csáng-nak. Mondjuk néha eléggé csík a szeme.
Néztem, ahogy ökörködnek, de amolyan igazi macskás beleéléssel, és olyan nyugalom szállt meg, mint nagyon régen. Azt hiszem, jóval korábban már írtam, hogy milyen királyság lenne macskának lenni – most megint támadt bennem némi ingerencia, hogy lefeküdjek a fűre a kerti asztal alá, és dorombolva elaludjak.
Érdekes a viszonyom egyébként a macskákkal. Néha a közelembe sem jönnének; ez olyankor van, amikor túlságosan ember vagyok. Olyankor elfoglalnak a szociális problémák, vagy egyszerűen csak vannak céljaim, racionális gondolatmeneteim, amikre jelentős százalékot áldozok az összkapacitásomból.
Aztán más alkalmakkor feszt ott sündörögnek, vagyis sokkal inkább mellettem/velem léteznek; ebben a macskák által tolerált mentális stádiumban abszolút céltalanul és megindokolatlanul létezem, és teljesen, akár órákra leköt egy levél mozgása az orgonafán. Nem foglalkoztat az idő múlása; a múlt gondjai éppoly kicsinyesnek és lényegtelennek tűnnek, mint a változékony jövő. Csak a most van olyankor. Nincsenek gondolataim. A tudatosságom pusztán saját (furamód élesebb és jobban szelektáló) érzékszerveim által regisztrált ingerek feldolgozásából és a reflexek nyugtázásából áll.
Ilyenkor szeretnék élni, ha érdekelne, de túlságosan leköt a létezés, semhogy ilyen banális hülyeségekkel foglalkozzak. Más állapotomban meg tudatosan nem foglalkoztat az egész.
Kíváncsi vagyok, a macskák vajon mit gondolnak. Néha.
0 Responses to “Macskatórium”