Kerti rém

És volt a mag.

Aztán jelentékeny mennyiségű víz és föld közbelépésével lett a növény. Aljasul kúszott a földfelszínen, akárha egy fotoszintetizáló, ágas-bogas rém volna. Lappangott a nap alatt, ám föld felett serényen, míg úgy nem határozott jólnevelt rémhez illően, hogy elérkezett a szaporodás ideje. Sárgán fakadtak fel a virágai, hogy rövid létükkel mintegy kronológiai összekötő elemként szolgáljanak a semmi és az ehető izé között. A növény persze rendületlenül sunyított, közben pedig kihasznált mindent. amit csak tudott. Vizet fogadott magába, Terra vegyületeit szipolyozta ki; még magát a Napot is megvámolta – fotonok milliárdjai jajongtak hiába kacsos szervezete fogságában. Egy darabig legalábbis.

Közben a leszáradt virágok nyomán püffedt, zöldes (néhol talán sárgás), hosszúkás alakok burjánztak elő. Fájdalmas lassúsággal dagadtak nagyobbra és egyre nagyobbra, miközben vizeket és napokat zabáltak továbbra is figyelemreméltó buzgósággal. Hengeres képződmények voltak ezek, némi tüskével ellátva, melyek célja a fájdalom okozása más élőlényeknek.

Mi meg jól leszedtük őket. Csonka, duplán is félbehasított zöld testük sós vízben ázik. Alattuk kapor, fölöttük kenyér – a menekvés reménytelen. Néhány magányos fokhagymagerezd figyeli gyanakvó bűzzel, ahogyan kétségbeesve szorulnak egymáshoz, moccanatlan. Sol pedig megkezdte jogos bosszúját… semmi sem állhatja útját a gombák elszaporodásának, a rothadásnak, erjedésnek. Az egykori aljas kúszónövény pöffeszkedő utódjaiból így lesz kovászos uborka, ami igazán igazságos dolog a sorstól, ha engem kérdez valaki.