exerblog

Nos, reggel ötkor kelés, aztán tipli a vasútállomásra: így kezdődött a nap.

Amit mindenkinek tudnia kell, az az, hogy ha 7:00 előtt kelek (hangsúlyozom: ha - mert általában erre a mutatványra képtelen vagyok), akkor vért iszok. Na nem ám vérkomolyan, csak úgy módjával, leginkább verbálisan - az őszinteségem és a cinizmusom együttesen a pofátlan kötekedés határát szokta súrolni. Felülről, természetesen.

Hogy tovább árnyaljam szenvedéseimet, e helyütt hozom nyilvánosságra a tényt, miszerint az öltönyös kivonulás mellett szavazattöbbséggel győztem fölényesen magam ellen, aki a bőgatyás lazulás legfőbb támogatója voltam - ennek pedig következményei, nem is, inkább követelményei vannak, az én kis mikrouniverzumomban legalábbis. Ennek megfelelően megborotválkoztam (szakáll maradt, bár erősen megzabolázva), majd nyakkendőt kötöttem (egy órán belül). Ez utóbbi vajúdás kapcsán szeretném kijelenteni: nem én nem tudok nyakkendőt kötni, hanem a fekete selyemnyakkendő egy köthetetlen hulladék.

A hajnali kálváriát követően problémamentesen megösszetalálkoztunk a tanárnővel, és ekkor sokkolóan hasított belém a felismerés: a ma használt nyelvek listáján alighanem a magyar lesz az utolsó - ez azért vicces, mert angolul csak vakogok (leggyakoribb szófordulat: öööö…), japánul meg, nos valljuk be, nem vagyok elfogadható szinten.
A vonatozás mondhatni eltelt, köszönhetően a kb. Vecséstől 10 kilométerre gerillamódon a nagy semmit legelő szarvasmarhának és természetesen Internalshadow beteg lelkének. Utóbbi egy Kult szerepjáték-kapáslövésben öltött testet, ami jó volt, de a fülkében utazó harmadik alak ezt szerintem kihagyta volna. Ő egyébként egy, a leszálló ág utáni korosztályt képviselő, nem gyengén leharcolt asszonyféle volt, eképpen pedig a horror-szerepjátékok egyik csúcsa testközelből érdekes reakciókat váltott ki belőle (leginkább a mimikai ráncok négyzetes megnagyobbodását, különböző szögekben). De túlélt mindenki mindent.

Ekkor még boldogok és szertelenek voltunk - ez egészen addig tartott, míg ki nem derült, hogy valami tetves karbantartás vagy átépítés miatt a metró helyett buszok közlekednek. Nem tűnik túl nagy gondnak, ugye? Az volt. Ugyanis a tanárnőnek lövése nem volt róla, hogy merre is kell menni, főleg, hogy mivel. Egyébként tök egyszerű volt, csak tartani kellett az elején, még a keletinél az aluljáróban kimondatlanul eldőlt szerepköröket: tanárnő aggódva néz, és véletlenszerűen elkezd vigyorogni, Internalshadow elaljasodott arckifejezéssel a sor végén baktat, mint akit ezért fizetnek, én meg hülye módjára próbálom kideríteni, hol vagyunk és hová megyünk, anélkül, hogy porrá égetném magam. Na ebbe az is belefért, hogy buszsofőrtől meg utcán kolbászoló banyáktól kértem útbaigazítást. A többiek jobban tették a dolguk. Respect.
Na mindegy, mert közben rájöttünk: ha a fene fenét eszik is, elkésünk. Na ettől nekünk rögtön jó kedvünk lett (nem, ez igaziból nem is igaz, valójában kicsinykét idegeskedtünk), a tanárnő meg továbbra is örült, ő tudja, minek.

Meglett a halam, viszont jót beszélgettem vele a buszon.

Lényeg, hogy leszálltunk a második buszról a Xll. kerületben valahol, ahol ismét vidámak lehettünk - hozzánk csapódott egy eredetileg mátészalkai, de Judapesten tanuló csaj. Ő is oda tartott, ahová mi, tehát akár hasznos is lehetett volna, de nem. Ímhol megkerült a második hal.

A tény a következő volt: sem a tanárnő (aki már járt a nagykövetségen nem egyszer), sem a lány (aki meg pesti hallgató) nem tudta, hol a lótúróban vagyunk. Ugyan a tanárnéninek volt egy térképe, de japánul volt rajta minden, tehát én azt nem értettem, ő meg azt, hogy merre kell tartani az átok papírt. De a csúcs az volt, mikor a követségtől 40 méterre a tanárnő elkezdett variálni, vajon merre forduljunk a kereszteződésben. Halak akcióban.

Mindennek ellenére, megérkeztünk, oltári késésben persze, ahol már-már kezdett lemenni a vérnyomásom, mikor a szekusok ellenőriztek minket - ez rendben, mégis egy nagykövetség, nem igaz?! Akartak tőlünk bicskát, kést, ollót, egyéb szúró- és vágóeszközt. Mondtuk, nincs ilyen. Elhitték. Megdetektorozták a testünket. Hagytuk. Még milyen jó, hogy nem vagyunk tipikus szabolcsiak (rólunk valamilyen oknál fogva azt hiszik, a klotyóra is késsel megyünk). Kötelességemnek tartom megjegyezni: azt sem vették volna észre, ha bombát viszek. Na de az ő bajuk, én nem robbantani mentem.

A versenyről, ami egy japán nyelvi szónokverseny (mellékesen a tizenhanyadik) volt, nem tudok igazán nyilatkozni; magyarok - általános iskolás kortól az egyetemistákig - szöveget mondtak, majd válaszoltak néhány kérdésre, kivéve azt a csajszit, aki nem értette a kérdést sem - hja kérem, magolni sem éri meg mindig…

Valahol félidő után nem sokkal derült ki, hogy a japán nagykövetségnek még csak a tájékán sem lehet japán kaját enni.

Voltak ovisok, vagy általános iskola alsó tagozatosok (a mókus őrs), akik műsoroztak valamit, és megalázó módon beszélték a japánt, hozzánk képest lagalábbis (bár ebből legalább valamit értettünk). Ez egy kicsit most visszább vetette a lelkesedésemet. Á, igen: voltak még fellépők: egy fél osztály, akik tanáruk gitárkíséretével közösen egy dalt adtak elő (hullacsend és nyüszítés eklektikus keveréke + iszonyat elhangolt gitár nagyon durván félrenyúlt akkordokkal), és egy pár fős kis társaság, szintén valami osztálytársak lehettek - az ő műsoruk nem volt olyan színvonaltalanul disszonáns, de némileg beárnyékolta teljesítményüket, amikor az egyetlen japán csaj közülük különösebb felvezető körök futása nélkül bezúgott az emelvény és a fal közé. Ekkor kezdett el fájni meg kattogni a hátam, mert nem mertem hangosan röhögni.

Hazafelé szinte eseménytelen volt az út, mert nem volt a közelben nő, aki szervezte volna a programot. Le akart minket tarhálni egy csöves, kétszer; ő most nem is sejti, hányan olvasnak róla - hát nem jobb a hírnév, mint egy százas?! Biztos azt hitte, marha gazdag vagyok, csak mert ettem. Ostoba fővárosiak… Ha tudta volna, hogy sajt is van benne… Simán hazaértünk.