…vihar éjjel

És feküdtem a kádban, jólesően hideg vízben, amikor nagy lélegzetet vett a természet. Pár perc múlva viharos szél szaggatta kint a fákat, majd elkezdett esni. Kitártam az ablakot, esőszag és hűvös levegő áramlik most be, míg kifelé cigarettafüst kúszik, morbid formákat kanyarogva a térbe. Sistereg kint az eső, néha fel-felvillanások ostromolják az éjszaka sötétjét, hasztalan. Minden ilyen elementáris vakut Gaia egy-egy hördülése követi, mintha dühödt tábornokként parancsolná a vízcseppeket további ostromra, saját teste ellen. Kedvem támad kiállni a borús ég alá, és versenyt üvölteni, de már megfertőzött a civilizáció. Az erre való állati késztetésem ugyanúgy múlik el, ahogyan ez a zápor is. Nyomtalanul, de korántsem eredménytelenül – és ahogyan ez a törpevihar, ez is magában hordozza a következő ígéretét. Talán majd fent, a hegyekben… talán ott farkasszemet nézek az éjszakával, miközben villámok harapdálják az esőfelhőket – de üvöltésre semmi szükség. Elég lesz kisszerű, talmi, ám tagadhatatlan létezésem.