Azt mondják, álmodozni jó.
Nem álmodni – ki ne emlékezne legalább egy igazán izzasztó rémálomra, vagy egy olyasmire, amikor megkönnyebbül az ember, hogy “hú de jó, hogy csak álmodtam”? Ráadásul, én legalábbis, ha valami igazán kellemes, akciós, vagy másképpen izgalmas álomból ébredek, némileg csalódottan pislogok, és hát, lássuk be, meg is szoktam sértődni, mert “mé’ hogy csak ennyi?”.
Szóval álmodozni. Kimozdulni egy kicsit innen, el ettől a Föld nevű arrogáns sárgolyótól, abba a személyes kis mikrokozmoszba, ahol minden… más. Nem egyértelműen jobb, de a dolgok mélyére nézve mégis olyan pszeudovalóság(ok)ról van szó, ahol mindig az illető a főszereplő – na persze, hiszen ő a teremtő (ott legalábbis). Szerintem nincs olyan ember, aki nem álmodozik többé-kevésbé rendszeresen.
Nem tudok nem eltekinteni a különféle hallucinogén- és/vagy tudattágító szerek élvezői mellett, akik bár szerintem enyhe kifejezéssel élve nem kifejezetten közénk (gyengébbek kedvéért a társadalomba) valók, talán valahol ők is csak az álmodozás megszállottjai. Még akkor is, ha ennek azért vannak más módozatai is.
És nem csak a fentebb említett emberi teljesen-és-majdnem-roncsok, hanem ha jobban meggondoljuk, itt-ott mindenki más is a legtöbb elérhető eszközt megragadja a valóságtól való menekülésre, ami gyaníthatóan az emberiség egyik legősibb vágya, időtöltése. Vegyük csak sorba, a teljesség igénye nélkül: filmek, könyvek, szerek, játékok, művészetek, egyéb kreatív tevékenységek. Ez egyébként veszélyes is lehet, vagy afféle morbid elzárkózáshoz vezethet (de ez már mentálhigiénés probléma); utóbbira jó példa a japán “gyártmányú” otaku, mint jelenség.
Akárhogyan is, szerintem az álmodozásnak, és ekként az ilyetén lélekbeni rekreációs üresjáratnak kettő színtere van, ahol a nagypályások igazán érvényesülhetnek: a hanyattfekvős tespedés és a szerepjáték. Az első azért jó, mert valóban határtalan és senki más nem szól bele semmibe, viszont ez a nagy hátránya is; az ember nevű állatnak nem csak kerítésre, hanem a többi jószág jelenlétére is szüksége van, ha tetszik, ha nem. A szerepjátékoknál ez éppen fordítva van: megvannak a szabályok ugyan, és miniatűr – ám különféle berendezkedésű – társadalmak jönnek létre, de valahogy már nem annyira szabadon szárnyaló. Kivéve, ha nagyon jó a mesélő 
Ha nagyon elgondolkodom a témán, feltétlen felvetődik a kérdés, hogy ugyan miért akarunk mi ennyire megpattani innen? Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan erre a maga jól kifundált válasza (ha meg nincs, akkor tagadja). Nekem is. De ezen az egészen idén augusztusban gondolkodtam el igazán, egy kisebb nyaralás alkalmával. Fenyvesben sétáltam; egy tisztáson leültem, és csak néztem ki a fejemből, hogy mekkora nyugalom meg harmónia van, vegytiszta állapotban. A lényeget persze nem tudom visszaadni; azt éreztem, hogy ha ilyen is tud lenni ez a létsík, akkor nincs szükség másikra, még álmomban sem. És ez nem azért volt, mert én szeretem a természetet, vagy bármi más részrehajló banális mellékzönge miatt. Csak megérintett. Az általában fontosnak vagy jelentősnek tartott dolgok teljes mértékben jelzőiket és értelmüket vesztették; pl. amin elég sok ember variál részben tudat alatt: hogy mennyi van még neki hátra, meg ilyesmi.
A fenti esemény tanulságaként azt következtettem ki, hogy bár az evolúciós lépcsősor teteje felé tartunk a többieket testhosszal megelőzve, valami nagyon lényeges a nagy rohanásban elveszett. Valahol annak az elején, amit ostoba módon civilizációnak hívnak.
Nem tudom, mi lehet az