Ha a cica vadászik

Ez a maga módján egy történelmi bejegyzés, csak így szólok. Tessék figyelmesen olvasni, vagy átugrani.

Na mármost, rögtön az elején tisztáznunk kell, hogy a mindenki által ismert örök rajzfilmklasszikus, a Tom&Jerry című állatopusz az igaztalan. Igaztalan azért, mert idealizált; csak úgy, mint megannyi más szintetikus- és élőhús hollywoody kreálmány, ez is happy end-del végződik, hát persze hogy a gyenge, aranyos, és legfőképpen nem ragadozó fél javára: Jerry egérére. És a kárvallott természetesen Tom, a macska, aki pedig pusztán az evolúciós kényszer által hajtva teszi, amire teremtette az isten: vadászik, pontosabban ragadozik. Ragadozik, ez egy nagyon fontos szakkifejezés, véssük agyunkba! És mégis ő marad hoppon, a kártékony rágcsáló – továbbmegyek, féreg – meg nagy serényen tenyészik tovább. Ez felületesen szórakoztató, ám valójában mélységesen felháborító alapsztori; egyfelől, mert én a macskákat kedvelem, másfelől ez sohasem fordulhat elő, mint már rámutattam.

Elemeznünk kell a szereplőket, ha közelíteni akarunk a tárgyhoz.

Nos, vegyük a macskát! Tom a maga módján rendes háziállat; nem piszkít be, nem okoz szándékosan kárt, mi több: szót fogad gazdájának és tiszteli azt. Ami miatt folyamatosan ő jár pórul, az az egér. Figyeljük csak meg Tom ábrázolását: egy aranyos, értelmes képű jószág, bár kissé sunyi és alattomos vonások is megbújnak az arcán; mindazonáltal a történet elején Thomas kifejezetten jó benyomást tesz ránk. Van ez azért, mert ő igenis pozitív karakter, egy bizonyos szemszögből, és amíg fel nem bosszantják – lássuk be, Tom bukással végződő háborúinak egyetlen oka van: a tiszteletlenség szította megalázottság, és a bosszú; megközelítőleg ebben a sorrendben. Na de ki nem érezné megalázva magát, ha valami jöttment kis patkány, egy mindenféle szempontból alacsonyabbrendű (kivéve az intellektust, de hát mint említettem, ez egy idealizált mese) és szerfölött kártékony féreg összeborongatná a mindennapok békés kártyavárát?! Mert mindig az egér kezdi, ezt is jegyezzük meg.

Ha már Jerryről esett szó, vessünk rá is egy pillantást! Tiszta, ártatlan, becsületes tekintete és ábrázata abba a hitbe ringat minket, hogy nem képes semmi rosszra, de vigyázat! Ez csak álca, úgy bizony. Igaziból Jerry egér az első perctől kezdve mélységesen egoista, törtető, rebellis, kártékony ki fenevad – afféle angyalbőrbe rejtezett ördögfióka. Idézzük fel Jerry néhány valódi arcát, amikor leplezetlenül kiülnek a pusztításra, károkozásra, minden egyéb becstelen bűnre valló vonások! Ott és akkor az ártatlan kisegér illúziója szertefoszlik, apró hősünk arca pedig a gyűlölet maszkja; és már cselekszik is. Az egykori ártatlan kisegér lába nyomán felborul a béke, romba dől a békés otthon, egyszóval kíméletlen háború dúlja szét az idilli környezetet. A végén pedig a többszörösen és súlyosan sérült Tom a rágcsálói ármány következtében arra kényszerül, hogy a legmélyebb megaláztatások közepette kullogjon el a színről – ellenben Jerry vigyorogva pózol.

Amint azt már többszörösen említettem, ez pusztán egy hatásvadász mese, ám én megalkottam képzeletben egyfajta antimesét, az eredeti kontrájaként – azaz hogyan történne a valóságban? Ebben a gondolatkörben képzeletbeli igazságos történetemet összefűzöm a valósággal; így próbálva meg szemléltetni, hogyan is működik ez a vadászok és a zsákmányok világában – persze javarészt fikció ez is.

Először vegyük a színt!

Egy kiegyensúlyozott, részben boldog élet analógiájaként van nekünk ez a szép, tiszta házunk (megjegyzem, e helyütt azt a variációt veszem alapul, ahol Tom a ház ura; ugyanis elég kevés részben van szó a gazdasszonyról).

Thomas, aki nem más, mint a macska, békésen tengeti mindennapjait, legnagyobb gondja pedig az, hogy most hány liter tejet toljon be a bajusz alá óránként. Villany, televízió működik, víz a csapban, a frigó tele; minden a helyén, egyben. Idill.

Ekkor érkezik meg hívatlan kis barátunk, aki alattomos kórságként fészkeli be magát. Bölcs vadászunk ekkor szívélyesen köszönti a jövevényt, hiszen a vendégjog mindenkit megillet – jusson csak eszünkbe Tom barátságos arca, amikor Jerryt invitálja sajtért a hűtőhöz!

Jerry kényelmesen berendezkedik, és Tom nem bánja. Hiszen egy kisegér fogyasztása meg sem látszik a bőséges tartalékokon, és legalább ő sincs egyedül. Jerrynek persze vannak haverjai, akik néha benéznek, és van családja is, akik néhanap szintén tiszteletüket teszik.

Egy ideig ez működik is; aztán az egér többet akar, minthogy a kértevő az kártevő, a féreg pediglen féreg. Ő magának áhítja az egészet, Tomnak pedig fel is út, le is út; senkit sem érdekel, mi lesz vele. Az egér (mondhatjuk vetőpatkánynak) egyre pofátlanabb gesztusokra és akciókra ragadtatja magát – Tom pedig tűr egy darabig.
Mindeközben Jerry egér családja már teljesen befészkelte magát, és valahogy az egérhaverok is egyre terhesebbé válnak. Az egér természetesen már nem foglalkozik annyit házigazdájával, aki akárhogyan is nézzük, de befogadta, így kihúzta a szarból. A macskának mindez persze nem esik jól, de a ragadozók nyugalmával tűr – pusztán néha váltana néhány szót Jerryvel, de ez egyre lehetetlenebbé válik: az egér minősíthetetlenül viselkedik, sőt, mi több: megalázza Tomot azzal, hogy a haverjain keresztül (sem) beszél vele.

Aztán, amikor imígyen a kis betolakodó végképp kimutatja a foga fehérjét, Tom, a ragadozó megelégeli, és elhatározza: véget vet ennek az áldatlan állapotnak.

És ez az a pont, ahol igazságossá válik a történet.

Tom, a ragadozó felbőszül; nagy hangon követeli Jerrytől a magyarázatot, és igazságot akar tenni – még mindig közösen – azonban Jerry pökhendi modora előhozza Thomasból (egyelőre csak) a macskát: Tom megsértődik, ám veszélytelen hisztije mögött már ott bújkál a benne rejtező vad. Innentől Tom gyakorlatilag egy időzített bomba.

[ Ami az egerek helyzetét valóban reménytelenné teszi, az az, hogy hangembernek nézik Tomot, és még rátesznek egy lapáttal, biztonságban érezve maguk. ]

Aztán megtörténik a baj: Thomast, a kandúrt ismét megalázzák, ezúttal utoljára – többet nem tűrhet sem a macska, sem a férfi. Tom egy másodperc alatt átalakul: egyrészt évmilliókat utazik vissza az időben, ahogyan ősei vére felbuzog benne: tetteit, bosszúját, háborúját már nem Tom (a házimacska) vágyai motiválják, hanem Thomas (a ragadozó és gyilkos) ösztönei és vérszomja. Másrészt bizonyos tekintetben önmaga marad: a vérontásra szakosodott barbár önmaga ugyanis nem egy agytröszt – Tom cselekedeinek vezérlő elméje, a tervező nem változik, csak kifinomultabb lesz az ősi vér nyomására.
Történetünk valódi nyertese már ezen a ponton jó eséllyel megtippelhető, de már nincs is sok hátra a meséből. Khm, de vajon mit is fog Tom tenni? Handabandázva veti magát az egerekre talán? Esetleg összeszedi a többi macskát, és erő- és számbeli fölénnyel tesz pontot az ügy végére? Ne adj’ isten orvul hátbatámadja az egereken?

Nem.

Thomas, a ragadozó várakozni kezd. Megpróbál úgy tenni mintha nem venné észre az egereket, mintha nem is látná az egészet. Tom valójában a biztonság illúziójába ringatja az egereket; hagyja, hogy azok mintegy elfeledkezzenek róla, mint tényezőről. Így lehetősége van terveit a végletekig csiszolni, és felderítheti azokat az egereket is, akik eddig elkerülték a figyelmét.

Aztán egy nap lecsap, határozottan, kiszámítottan, kegyetlenül. Semmi őrjöngés, csak hidegen és számítóan, tökéletes munkát végez. És az utolsó áldozat, aki Thomas tépőfogaival néz farkasszemet, ki is lehetne más, mint a mi kis Jerry haverunk – azt már mindenki maga döntse el, vajon elengedi egykori barátját hírmondónak, vagy befejezi, amit elkezdett.

Itt a vége, fuss el véle – az anyatermészet kegyetlen.

Mijaú.