Egyhuzamban olyan fáradt vagyok, hogy álló helyben el tudnék aludni. És egyébként is, nyűgös napok ezek alapjáraton, a munkaköri bosszantó, ám kötelező dolgok csak afféle bónuszok.
Már nem tudom, hanyadszor dobják fel a kérdést, hogy miért nincs valakim, érted, mert bizony már ideje lenne, és hát a családalapítással nem lehet örökké várni ám. Kezd bosszantó lenni. Az teljesen rendben is van, hogy anyu ezzel piszkál néha, de amikor munkatársak is… az már gázos. Ártatlan kérdésnek álcázzák otromba tolakodásuk, felszínes érdeklődésnek, aztán amikor kapnak némely határozott érvet az életmódom mellett, rögvest kibújik a szög a zsákból. Hirtelen a baráti, mosolygós hangvétel szüfrazsetti lángban égő, kétségtelenül offenzív lehülyézésbe torkollik, abba a fajtába, amikor mindenki jobban tudja, mit akarok, kivel, és miért, főként pedig mikor. Egyetlen dolog nem számít kurvára, ez pedig az én akaratom, aminek azért egy kis köze talán mégis van az életemhez. Így hát egy darabig tűrök, aztán mikor beáll a pulzusom negyvenre, és én kezdek el kérdezősködni észérvek után, akkor gyorsan kiderül, hogy olyan az bizony nincs is, azon kívül, hogy az adott emberke azt gondolja az egyedül üdvözítő, csakis helyes útnak, amin ő maga is jár.
Basszátok meg, emberek, ne akarjatok már mindenkit megváltani, főként a fiktív kárhozattól ne, és leginkább akkor ne, ha az üdvösség javarészt nyűg!
Legutóbbi hozzászólások