Nyúlszemét

Apacs ezennel egy számomra nagyon új, és - be kell valljam - nagyon szimpatikus zenét mutat be jó hosszan. Fura kis muzsika, mert van benne mindenféle, és… Nade átadom a szót Apacsnak.

Huh… nem is tudom hogyan lássak neki ennek hirtelen. Az a probléma, hogy már korábban be kellett volna mutatnom ezt az… adrenalinbombát. Igen. Más szó nem is nagyon létezik erre a zenére számomra. Nálam okosabb, meg jól tájékozottabb emberek biztosan pontosabban meghatároznák, hogy mi ez, én csak annyit mondok, hogy digital hardcore, és ezzel úgy körülbelül el is találtam a stílust, bár lehet, hogy csak felszínesen… Mindegy.

Lényeg: van egy seattle-i zenekar Rabbit Junk néven. Egy kis előtörténet: létezett egy szintén hasonló, de jóval elektronikusabb berkekben (már megint ezt a szót használom, hát nem szörnyű?) működő formáció The Shizit néven. Ami hát huh… nagyon jók voltak. Csak aztán jöttek nézeteltérések a két fő ember között, és sajnos (vagy ennek hála) szétváltak útjaik. Utána csend volt elég sokáig, majd JP Anderson megunta a tökölést, és 2004-ben jelentkezett a legfrisebb project-jével: a Rabbit Junk-kal. Stílus úgy-ahogy maradt, csak most már egyedül írta az anyagokat, meg erősebb teret engedett a zúzdának, és a kísérletezgetésnek.

Az első album Rabbit Junk néven jelent meg. Mit is írhatnék róla…egy színtiszta adrenalin löket az egész. Ott a zúzda folyamatosan, vannak részek ahol egy kicsit középtempósra veszi a figurát, de aztán megint beindul a darálás, és megállás nélkül zakatol a hírnév felé. Kedvenc számaim: Orange Laces, Punkass, Walking on the moon. De ezek csak ha pár számra van időm, amúgy meg az egész album nagy kedvenc.

Utána megint csend sokáig; koncertekről én nem nagyon tudok, jóban nem vagyok a zenekarral (bár már myspace-en igyekszem ), mindenesetre vegyük úgy, hogy nem voltak koncertek. Talán. Belegondolva bizony nehéz ilyen zenéhez embereket találni, úgyhogy gondolom ezért nem volt semmi. Vagy volt és én nem tudok róla, és ezzel magamat ismétlem megint. Node.

Ugorjunk az időben 2006-ra, amikor JP kiadta a második albumot a kezéből ReFrame néven. Ezt az albumot már sokkal többen ismerhették meg, és a stílus nem sokat változott. Talán annyiban, hogy a zúzdák kicsit több gitárt kaptak (gondolok itt ilyen számokra mint: Demons, Beating Track), a sebességen viszont nem változtatott semmit, ugyanúgy maradtak a gyors és ütős ritmusok, csak néha-néha lelassítva. Maga az album megint olyan szinten el lett találva, hogy nem lehet megunni. Nem lehet, és kész. A dalok itt is rendkívül fogósak, ütősek. Miután egy számot meghallgattam róla ,már kijelentettem, hogy ez bizony egy újabb mestermű JP-től. Hihetetlen! Nem tudom, honnan szedi ez az ember az ötleteit, de ha valami csodadrog, akkor kérnék szépen belőle! Megint azt tudom mondani, hogy az egész album tetszik. Nem tehetek róla. Plusz itt van egy nagyon kedves szám, illetve videóklip, mert már tudnak ilyet is csináltatni Ezekután már be tudott szermányolni maga mellé pár zenészt, és megindultak az élő fellépések. Külön meg kell jegyezni, hogy már az első albumon is vendégszerepelt egy hölgyemény Sum Grrrl néven, de azóta már teljes értékű zenekari tag lett belőle. Amúgy ilyenkor sír a szívem, hogy nem lakom amerikában, főleg Seattle-ben, mert egy ilyen buliba engem bármikor el lehet rángatni
Van kapcsolódó videóanyag. Megjegyzem, az a sok barom aki csak áll, csóválja a fejét, meg fütyöl, paraszt, és megérdemelné, hogy a falhoz állítsák, és egy zsiráf szétrúgja a fejüket.

2007-ben elkezdtek szállingózni a hírek egy új albumról, és azóta legalább naponta elkezdtem nézegetni a honlapjukat, meg a myspace oldalukat, hogy mikor jelenik meg. És igen, most 2008. április végére megjelent a legújabb album… azaz a harmadik a sorban: a This life is where you get f**ked. Hát, hogy hogyan sült el? Mondjuk úgy, hogy gyakran olvastam lemezkritikákban, hogy a zenekarok életében a 3. album létfontosságú, mert ilyenkor válik el, hogy fennmaradnak, vagy sikerük lesz. Én nem tudom, hogy a siker mennyire motiválja J.P.-t (gondolom azért igen, mert én is örülök, amikor valami vadidegennek tetszik a saját zeném), de hogy ez az album ütős lett, az nagyon biztos. Fenomenális! Egy újabb adrenalinbomba, ami egyszerűen letarol mindent! Koncept album. Az első része a tipikus előző két albumról jövő stílus, ahol nincsen megállás, hanem csak pörgünk mint a ventillátor megállás nélkül. Mit mondjak még róla? Pont olyan, mint amilyennek megszerettem, csak valahogy összeszedettebb, profibb, jobb. Látszik a folyamatos fejlődés. Ki nem hiszi, járjon utána. Ennek a konceptnek a legérdekesebb a második része, ahol black-metal elemek vannak keverve kemény gangsta-hip-hop samplerekkel. Aki nevet az nyugodtan tegye azt, azután hallgassa meg a Ghetto Blasphemer c. számot. Videóklip elég gagyi, de most ne arra figyeljünk. A harmadik rész kicsit punkosabbra veszi a figurát, gitárhangzás terén is, meg dobok terén is, de félelmetesen jó. Meg ilyen szám címekkel, hogy Death of a bike thief (Egy bicaj tolvaj halála) nem is lehet nagyon mellétrafálni szerintem
Le a kalapomat J.P. Anderson előtt, és bár tudom, hogy ezt nem érti, de remélem még sok ilyen albumot fog tudni nekünk nyújtani!

(Mellesleg, csak úgy hencegésből : ugyebár írogatok én is zenéket, és csináltam myspace oldalt Screaming Cluster néven. No lényeg, hogy felvettem a kapcsolatot Rabbit Junk-ékkal, és írtam nekik üzenetet, hogy hadd használhassak már fel egy szövegrészt sample-ként egy számba. Konkrétan szépen hivatalosan megfogalmaztam meg minden, és úgy küldtem el. Válasz másnap reggel ott is csücsült az Inbox-omban: [durván fordítva ezt jelentette] “Nyugodtan csináld, nem kell ehhez engedélyt kérned! Csak tüntesd fel, hogy tőlünk van. Majd küldd el a számot, mert meghallgatnám én is.” Aláírás: J.P.

Na ez volt az a pontja a szerda reggelemnek, amikor majdnem magam alá csináltam:D :D )