János 5

Apacs barátom muzikálisan ismét tájékoztat. Oda kell figyelni rá, mert jó zenéket hallgat

1971-ben megszületett egy John Lowery nevezetű fiúgyermek. Fene sem gondolta, hogy valaha belőle lesz a 2000-es évek új Satriani jellegű gitárvirtuóza.

John 5-ról van szó, akit a nagyvilági közönség úgy igazából a Marilyn Manson-ban ismerhetett meg, előtte csak elvétve láthatták az amcsik különböző zenekarokban, mint session zenészt (meg persze kevesebb arcfesték nélkül). 1998-ban csatlakozott MM-hez, és egészen 2004-ig bírta a kiképzést, aztán fogta magát, és otthagyta a bagázst (ahogy elhallgattam az akkori The Golden Age of Grotesque-et Manson-tól, meg is értem). Az elején úgy nézett ki, hogy eltűnik a süllyesztőben, és ennyi volt, de hál’istennek barátai izélgetésére kiadta az első solo albumát, a Vertigo-t. Persze én, mint nagy zenefüggő egyből megszereztem, hogy belehallgassak. Agyamat eldobtam. Hihetetlen, vagyis nem is az, hogy hihetetlen, hanem eszméletlenül baromi jól játszik. Az albumra az volt a legjellemzőbb, hogy bár főleg rock meg metál témákat tartalmazott, voltak benne jó elszállós akusztikus részek is, meg country számok (megjegyzem ez a rész méginkább megfogott). Egyszóval nagyon jó album volt. Utána gondoltam, ennyi volt, Johnny fiú csatlakozik valami zenekarhoz és ennyi volt.

2005 vége felé újabb album jött ki Songs for Sanity címmel. Újabb ledöbbenés, ha oszthatnék ki díjakat spontán bárkinek, akkor már küldtem is volna Johnnynak valamit. Rock és hard-rock feeling továbbra is maradt, meg olyan darálások, hogy azt jó pár magát hű de nagynak tartó emberke megirigyelhetné (én csak úgy alapból irigylem ). Jöttek az elismerések neki, meg új karrier, ugyanis Élőhalott Róbert zenekarában játszik mostanság, meg mellette a Meat Loaf-ban (annak az énekes faszinak van egy feje, de a zene legalább élvezhető, meg hát kit érdekelnek a külsőségek? Ez Rock’n'Roll). Mondom, na itt biztosan leáll, és lenyugszik.

Francokat… DvD a solo munkájáról, mellé ajándékba kottafüzet, amiben az eddigi dalok megtalálhatóak, és meg lehet tanulni őket (megjegyzés: pénzt gyűjteni a DvD-re). Néhány custom gitár a Fendernél (asszem ott, nem vagyok teljesen biztos) . Meg persze házasság, magánéletre is jutott végre ideje, van egy gyönyörű felesége, gondolom gyerek is van biztosan. Na mindegy, elérzékenyülni ráérek máskor.

2007 elején pedig megérkezett a The Devil Knows My Name című új solo album. Lássuk a medvét! Beleáskálódtam, hogy mégis mit kellene tudni az albumról; ami a legjobban tetszett, hogy ez egy koncept album. Mindegyik szám egy sorozatgyilkosról szól (jó, persze kivétel a Welcome to the Jungle, ami egy Guns tribute akar lenni), és amin elkezdtem röhögni az az, hogy ott van Kiss Béla neve (kicsiny hazánk talán első, és egyetlen igazi pszicho sorozatgyilkosa… aranyos…). Mókás. Az album maga meg hozza a megszokott, és általam elvárt szintet. Zúzdával kezdődik, a szokásos metál hard-rock érzés elég keményen jön át, de a megfelelő helyeken megfelelően időzítve oda van szúrva egy akusztikus, vagy countrys (bár ezen az albumon inkább jazzes) szösszenetek, hogy Johnny bebizonyítsa nekünk: nem csak az a jó, aki tud zúzni, hanem aki máshoz is ért.

Különösen a kedvenceim:

1. The Werewolf of Westeria
2. Bela Kiss (elszállós, nyugis, másnapos reggelekhez ideális)
3. Young thing (szintén elszállós, kicsit mintha gyorsított blues lenne)

Mi mást lehetne még elmondani… csak így tovább Johnny… csak így tovább.

http://www.myspace.com/john5official