Mostanában jutottam hozzá egy (nekem) új játékhoz, ami nem más, mint a Shin Megami Tensei Devil Summoner 2 – Raidou Kuzunoha vs. King Abaddon. A hosszú cím betyárosan hosszú játékmenetet, és természetesen a SMT-től megszokottan kiváló sztorit takar. Már legalábbis, ha a játékos bele tudja élni magát, node ez minden játék élvezetének alapfeltétele, nem igaz? Nekem szerencsére nem voltak nehézségeim; egyébként sem az első SMT játék, amit nyúzok: korábban a Persona 4, még korábban pedig a MMORPG kategóriájú Imagine foglalt le huzamosabb időre. Minden játékukban valamilyen formában valamiféle démont kell idézni, és a játékokban közösek a démonok, nagyjából a képességeik is (a képességek neve mindenképpen tökugyanaz), így aztán ha egy SMT-játékkal játszott valaki, nem úgy fog bámulni már kezdéskor sem, mint a sült sül.
Itt egy kezdetben mindennapos magánnyomozással indul a dolog, hogy aztán végítéletszerű katasztrófa bontakozzon ki, jelen esetben egy családi problémából. A főhős ismét cool és kevés szavú – ráadásul roppant tartalmas félmondatok közül lehet választani interakció gyanánt. Nem is nagyon akarnám kilőni a poént, mert nagyon meginspirált egy Kult, vagy éppen a Call of Cthulhu modulra. Ugyanis, noha nem horrorjáték, vannak benne fölöttébb különös részek, amelyeket talán a szomorú-nyomasztó-gondolkodtató hangulattriumvirátus jellemez legjobban.
A játékmenet totál lineáris, legalábbis nem vettem észre, hogy nem az volna. A harci részek külön képernyőn zajlanak, valós időben, de bármikor megállíthatóan, amire nagy szükség van a démonok irányításához. A főszereplő gyakorlatilag a zúzás kulcsembere, a parancsnoklástól eltekintve is. Az átvezetők pedig nagyon szépek – megdöbbentő, hogy még mindig mit ki nem képesek taposni egy PS2-ből. Így meggondolva általánosságban véve is igen szép a játék. Mindenképpen tudom ajánlani azoknak, akiknek tetszenek a konzolos RPG-k, és van is idejük rá.
Legutóbbi hozzászólások