Nincs kedvem blogolni, nincs kedvem emberek közé menni, és nincs kedvem “jól érezni magam”. Azért van ez így, mert az offline megmutatkozó emberi hulladék tulajdonságok online valahogy hangsúlyosabbak. Ezek közül jó néhány undorít, és dühít. Tipikus példája ennek, mikor egy 60 kilós csicska keménykedik a neten. Szánalmas. Írok azért pár kellemességet, ami eltávolodásra sarkall: ostobaság, önteltség, hazugság. Ezek folynak a csapból. Rühellem azt is, amikor valaki a saját faszságát megdönthetetlen, egyedül üdvözítő világnézetnek állítja be, amiben ha nem értesz egyet vele, akkor te vagy a barom.
Akinek nem inge, annak nem.
Legfőképpen egy s más fórumokkal kapcsolatos élményanyagom származéka ez, de jó néhány blogkomment egészíti ki. Úgy mindenfelől. Így aztán nincs kedvem semmilyen kommunikációs jellegű hogyhíjjákhoz. Mert nem, és kész.
Atyámról elég kevés szó esett eleddig. Azért van így, mert nem találkozunk valami sűrűn. Igazság szerint ez egyfajta záloga a jó kapcsolatnak - a mi vérvonalunk valahogy nem szenvedheti, ha gyakran látja a hozzátartozóit. Szóval viszonylag ritkán ülünk össze beszélgetni, ma ez történt.
Dumáltunk sok minden okosságról (a rendszer velejéig rothadt), tudományról (a navigáció bonyi dolog), sportról (a .72-es elöltöltős puska nagy lyukat üt), nemzetiségi kérdésekről (a .72-es puska használata sajnos korlátozott), technikáról (az integrált videokártya szar), talányokról (fater anyja mikor gyújtja fel a házat), a közlekedésről (aki 160 km/h fölött motorozik a belvárosban, dögöljön csak meg), és még sok minden másról is. Igazán kellemes délután volt, ami beleszaladt a hajnalba.
Így aztán kettő óra magasságában zötykölődtem hazafelé. Félúton láttam egy fiatal őzet, eléggé lakott területen. Kicsivel később a múltkori helyen találkoztam egy darab kicsi rókával, aki azóta bizony nőtt, de nem csúnyult.
Na, ez az, amit mifelénk totál elfelejtett mindenki. Tulajdonképpen Léna hívta fel rá a figyelmemet, ezért aztán rögtön fel is hívtam anyut, és elkezdtem firtatni, hogy ugyan milyen nap is van ma. Próbáltam rávezető kérdéseket feltenni, de lepergett róla nagyrészt, míg aztán végül megvilágosodott, ekkor kiröhögött, és közölte, hogy már felnőttünk. Egyébként is, meddig akarom magam gyereknek képzelni? “Ameddig te anyának”, szólt tömör válaszom, amit követően nagy hümmögött, majd elismerte az igazamat (ami felől már a beszélgetés kezdetén sem volt kétségem). Ezt meg is beszéltük, és ennyiben maradtunk.
Legutóbbi hozzászólások