Formabontó módon egy filmről tennék kisebb bejegyzést, címe I Am Legend, lövésem nincs róla, ki rendezte, az pedig pláne nem érdekel, ki pénzelte, meg forgatókönyvelte. Aki a kamerákat hogyhíjjákolta, megérdemelne egy baráti megfeszítést á la katolikus direkt marketing.
Nos. Posztapokaliptikus vízió ámerikai torzítós szemüveggel. Feltalálta valami spiné a rák ellenszerét, milyen kár azonban, hogy a gyógyszernek szánt legyengített/átprogramozott vírus mintegy mutálódásra készteti a kezelt szervezetet, haha, az emberek agyatlan félzombik lesznek, félnek a naptól, juj, megesznek. A kutyák is (persze a macskákról nem esik szó, de nyilván azoknak volt annyi eszük, hogy a röhögéstől könnyezve öt perc alatt lenyomtak tízezer évi technológiát, és elrepültek macskabolygóra), ők is megesznek. Ja, és persze juj. Ellenben néhány humán csuklóból immunis a izére, köztük Will “WildWildWest” Smith, aki nyilván rettenetesen be lehetett rúgva, hiszen kevés híján színészi teljesítményt nyújtott. Van kutyája, de az megdöglik (innen nyilvánvaló, hogy a filmet érdemes megnézni). A karakter tökegyedül kolbászol Nyúl Jorkban, ám érthetetlen módon ennek valójában nem örül, habár őrül. Kirakatbábokkal beszélget, enyhítendő hitvány szociális szükségleteit, azonban nem hanyagolja el a délutáni “fejlesszünk mán szérumot” matinét sem. Felbukkan egy hasonszőrűen immun nőszemély az ő ivadékával, de Will “virológus” Smith nem nyalogatja össze, és nem fogja meg a részeit. A nőét sem.
A digis részek undorítóan látszanak, röhejes elnézések vannak a filmben, és természetesen sablonosság a köbön. Ennek ellenére élveztem, mert tehetségtelenül amatőr szerepjátékosként élvezetes volt félig-meddig átélni a szociális közeg hiányától megzavarodott karakert.
Legutóbbi hozzászólások