Nem is tudom, hogy most kurva ideges legyek, vagy inkább némi szomorral keverjek mosolygós nosztalgiát. Persze, tökig lerágott csont a következő, párkapcsolati ügy. Ha nem érdekel, klikkents egy X-et, töröld a cookie-t, és ennyi.
Röviden vázolnám a helyzetet, mert sablonos amúgy is; kivéve, ha benne vagy.
Szóval, vagyok adva én. Individoom, mondhatni. Láthattad az írásaimat, nagy vonalakban tudod, milyen vagyok – ha egy mizantróp, magának való, részben gyerekes tagról alakult ki benned kép, jó nyomon jársz. Nem vagyok idealista, nem vagyok fatalista, és semmilyen pista. Egyszerűen becsülöm a saját mikrokozmoszomat annyira, mint másokét; mint azt, amit a torkomon nyomnak le minden kurva nap. Egocenter vagyok, ahogyan minden normális öntudattal, önérzettel bíró egyén. Nárcizmussal nem keverjük, csak egocenter. Paranoid vagyok. Én vagyok az, aki kölyökkorától készült az esetleges vakságra, mert szemüveges lett; én vagyok az is, aki csak egyszer égette meg magát érzelmileg, és tíz éven keresztül gyilkolta ki magából az érzelmeket, hogy teret adjon a logikának, a deduktív gondolkodás erényének.
És adva van a helyzet második főszereplője. Nevetséges, hogy most semmit sem tudok róla, és mégis mindent, ugyanúgy, ahogyan az első normális találkozásunkkor. Ő sem sokkal jobb, mint én; rosszabbnak semmiképpen sem mondanám. Pedig mindig tisztában voltam a hibáival, ahogyan a sajátjaimmal is. De szart sem számított, mert elviseltük a másikét. Meg kellene ismerned, talán engem is… nem lenne könnyű falat egyikünk sem. Persze ebben a bekezdésben nyáladzhatnék holmi külsőségekről, amik valóban elvarázsoltak; de messze nem ezek számítottak.
És persze adott a találkozás. Írhatnék ide némi félokkult maszlagot is, de fölösleges volna. Ehelyett leírom a valóságot. Az első találkozás jó volt, míg a második egy csoda. Összeomlott az érzelemmentes énképem, mit a kártyavár. Képzelj el két intelligens, erős egyéniségű embert, akik valamilyen hülye oknál fogva – és saját maguk számára is meglepően – hirtelen őszinték. Furcsa ez, hiszen mindketten hozzászoktunk, hogy hazugsággal a legegyszerűbb leszerelni az ostobákat, akik úgysem fogják fel a legapróbb gondolatainkat sem. Hiszen túlságosan… egyszerűek, sekélyesek, csak a maguk hülyeségét hajtogatják. De ebben az esetben nem volt erre szükség. Írjam, hogy szerelem? Elbaszott kifejezés, messze nem fejezi ki a lényeget, egyébként is sablonossá vált. Részemről aligha volt több annál az érzésnél, hogy nekem ő kell. Ebben az apróságban viszont biztos voltam. Kíváncsi vagyok, a jány mit gondolt.
Törvényszerűnek tartod talán, hogy menetrendszerinti egymásratalálás történt, de ez nem így volt. Négy hónap telt el addig, és nem volt sem egyszerű, sem vicces. Próbált menekülni, csak nem akart. Végső soron az emóció diadala történt az elme fölött. És, ahogyan lenni szokott, egyszer csak hirtelen tökéletes lett a világ.
Úgysem érdekes a jobb rész, hiszen sablon, illetve kicsit talán intenzívebb és őszintébb az átlagnál. Lássuk be, nem is tartott valami sokáig. Az sem igazán számít, hogy miért szaródott el. De azért leírom, a párom családja miatt. Nem voltam elég vallásos, és messze nem voltam elég tenyérnyaló. Pedig rugalmas voltam; egy mély barátságom ment tönkre közben, részben azért, mert az ex-barát a mai napig képtelen feldolgozni, amit én elviseltem. Lényeg, hogy a közepétől olyan sorozatos szarkavarás indult, ami ellenében esélyem sem volt megállni. Pláne úgy nem, hogy a párom folyamatosan kapta a lelkiterrort (és egyéb kellemes ocsmányságok is felmerültek, el sem hinnéd, bazmeg), amit még csak nem is leplezett senki. Egyszóval, vége.
Most lényegtelen, hogy mit megcsináltam, hogy a szeretett egyén megutáljon, hátha neki így faszább lesz… részben elhitte, részben nem (szerintem). Nem esett jól.
És most, másfél év múlva néha beszélgetünk. Nem nyugodtan, de azért az álcát kőkeményen fenntartjuk. Valahol röhejes az egész: mekkora erőfeszítés csak azért, hogy ne szeresd azt, akit szeretsz… Végtelen történet. Vannak kötelékek, amiket nem lehet eltépni. Tudod egyébként, miért írtam le ezt az egész sablonos sztorit? Mert 99% az esélye, hogy ebből már semmi sem lesz. Ez szomorú dolog, mert meg sem kellett volna szakadnia a dolognak. De talán nem is baj, mert már megkaptunk egmástól majdnem mindent, amit lehetett.
Na jó, akkor ez egy zavaros post. De… lehetetlen másra gondolni.
Legutóbbi hozzászólások