A könyvtárba, ahol gyakon vagyok, bekerült egy macska valahogyan, és meghúzta magát az álmennyezet fölött(?). Néhány napos hiábavaló aggodalom, keresgélés, és panaszos nyávogás után ma reggel a macska kitört, félőrülten a bezártságtól, el is kapták, ami azt mutatja, hogy igen elcsigázott lehetett már. Szabadon engedték, de persze nem menekült az erdőbe, hanem a könyvtár környékén maradt; továbbra is páni félelemben, de azért kicsit magabiztosabban húzódott az egyik nagy ablak tövébe. Fújt mindenre és mindenkire, szemeiben totális rettegés és elhagyatottság volt, de nem hiányzott belőle az elszántság sem. Szép macskagyerek. Abszolút nyilvánvaló volt, hogy nem ismerős a környéken – alighanem egy erdő szélén kitett cica. Gratulálok az ex-gazdáinak, becslésem szerint alig lehet három hónapos. Csináljanak maguknak testvért.
Monthly Archive for június, 2007
Reggel éktelen fúrás, köszörülés, ilyesmi ébresztett; az ilyesmi mindig garantálja a felebaráti szeretetben tobzódásomat egész napra, dögöljön meg, aki fúr. Persze, hogy a f*szparaszt szomszédéknál van hőbörögés, tesóval azt tippeljük, klímát csináltatnak. Értetlenül állunk a dolog előtt, ezek mindig csináltatnak valamit, de honnan van rá pénzük? Az egyik konyhás, a másik egy tizenkilencedik senki, egy seprű manager az önkormányzatnál (gy.k. segédmunkás), és lehetetlen, hogy ennyit össze-szobafessen. Rejtélyes dolgok ezek.
Viszont mélységes megnyugvással szemlélem megmaradt három kismacskánkat mindig, valahogyan megnyugtató látni, ahogy ugribugriznak (igen, három maradt, Csáng elkerült Évához, Hajdúszösz… brösz… szömböszösz… na mindegy, oda hátra. Ő nótóriusan Bencének hívja, ami elég béna név egy macskának, pláne úgy, hogy még azelőtt eldöntötte a csaj a benceséget, hogy látta volna a kis jószágot). Szóval a lényeg, hogy jófej szomszédék is rendelkeznek néhány szőrös kis gazfickóval, akik néha átruccannak a mieinkhez szocializálódni, ilyenkor aztán van némi rohangálás, némi verekedés, egyszóval élik a kismacskák gondtalan napjait. Szeretem őket, na, nincs mit tenni.
Ugyan ma nem láttam ugyanazt a szőke lányt, de egy másikat igen, ráadásul ismerem is, kábé 1000 éve az akkori trupp egyik tagjával járt. Nem értettem a szitut (pedig én már sok mindent nem értettem); a lány szép és csóró volt, a srác rút, ám tele zsetonnal (legalábbis sokakhoz mérten, pl. én). Mégis jól megvoltak egy ideig, aztán történt valami, és abbamaradt a dolog. Nem ismert meg – ennyire telik az idő? Aztán leesett neki a tantusz, miért nézem vigyorogva. Épp időben, a felháborodás előtt. Nem ártana tudni a számát, Ali (dzsedáj) megmondta vagy 10 éve: haverok volt nőjét… höhö.
A mai dolgok fennmaradó részéről: kurva meleg volt. Anya közölte, hogy inkább ő vezetne, mert nem akar maga alá tenni. Én vezettem, nem tett maga alá. Így estére Internalshadow-éknál némi sör van jelen, lassacskán jobbára bennünk. Némi élvezet a héten. Eltekintve az egyes számú szőke lánytól…
És feküdtem a kádban, jólesően hideg vízben, amikor nagy lélegzetet vett a természet. Pár perc múlva viharos szél szaggatta kint a fákat, majd elkezdett esni. Kitártam az ablakot, esőszag és hűvös levegő áramlik most be, míg kifelé cigarettafüst kúszik, morbid formákat kanyarogva a térbe. Sistereg kint az eső, néha fel-felvillanások ostromolják az éjszaka sötétjét, hasztalan. Minden ilyen elementáris vakut Gaia egy-egy hördülése követi, mintha dühödt tábornokként parancsolná a vízcseppeket további ostromra, saját teste ellen. Kedvem támad kiállni a borús ég alá, és versenyt üvölteni, de már megfertőzött a civilizáció. Az erre való állati késztetésem ugyanúgy múlik el, ahogyan ez a zápor is. Nyomtalanul, de korántsem eredménytelenül – és ahogyan ez a törpevihar, ez is magában hordozza a következő ígéretét. Talán majd fent, a hegyekben… talán ott farkasszemet nézek az éjszakával, miközben villámok harapdálják az esőfelhőket – de üvöltésre semmi szükség. Elég lesz kisszerű, talmi, ám tagadhatatlan létezésem.
A háromhetes könyvtárgyak megy ráfelé az agyamra korrekten. A matt, milliméter pontos, fém, és művi fa környezet a hangtalan légkondival, a papírszag… Valahogy olyannak érzem magam, mintha elsárgult papír lennék magam is – egy cikk talán, vagy egy üres keresztrejtvény, meghatározások nélkül. Mintha az agyam egy rubik-kocka lenne, amiről leszedték a színeket, és maradt egy üres, fekete kirakós – és sohasem lehet kirakni. Continue reading ‘Steril nyomás nappal…’
Legutóbbi hozzászólások